Nem érkeztek meg a nyugdíjas pogácsakommandók sem, így sajnos tényleg csak pár érdeklődő lehetett tanúja az érdekfeszítő beszélgetésnek április 5-én az esti órákban. Pedig milyen jó is látni, ahogy a szellem emberei végre nem a közösségi lobotómia élményét kínálják a hallgatóságnak azzal, hogy az irodalomelméleti madárnyelv furcsa ráolvasóit mormogják fennakadt szemmel. E helyett a jelenlévők kedélyesen, mégis felkészülten beszéltek arról, miért is hálás téma a gasztronómia, és élesben is megmutatták, hogyan mulat egy felkészült értelmiségi.
Az este apropóját egyébként az az örömteli tény szolgáltatta, hogy kívül-belül megújult az immár tíz éve létező Szépirodalmi Figyelő című folyóirat, és a mostani szám kiemelt témája a gasztronómia és a tágan értett irodalom kapcsolata.
Vizuális ráncfelvarrás
Forrás: Szépirodalmi Figyelő
Pápay György, a lap főszerkesztője többször is tett utalást arra, hogy ha a gasztronómiáról beszélünk, akkor a mögött mindig több minden húzódik meg – mondjuk kulturális vagy akár politikai kérdések is. A beszélgetés ezt igazolta is. Rögtön az elején egyébként a közönség is átadhatta magát az élvezetnek: a híres kávézó pincére kiosztotta a kávéscsészéket, és Bódi Zoltán nyelvész, a Kodolányi János Főiskola oktatója vezetésével elmerülhettünk a kávékóstolás rejtelmeiben.
Ránk is fért a kiképzés: Bódi szerint az emberek többsége félreismeri a feketelevest, sőt „félrehasználja” az italt a sok cukorral, a tejjel és azzal, hogy a kávészünet a gyorsaság képzetét társítja a frissítő ital fogyasztásához. Az igazi élményt akaró ínyenc minden nélkül szürcsöli a kávét. Szürcsölni ugyanis nem szégyen, ahol a bornál, itt is javunkra válik, hiszen így levegő is kerül a nedűbe. Erre persze csak azt követően vetemedjünk – figyelmeztetett Bódi –, miután kiélveztük a kávé illatát. Az élményt jelentősen növeli, ha kezünkkel le is takarjuk közben a csésze tetejét. A kávé testesnek számít, ha sokáig érezzük az ízt, ha könnyebb és elillan, akkor savas.
Az élmény mellé rövidke elméleti alapozás is járt. Megtudhattuk, hogy mi alapján lehetne kitalálni az elfogyasztott kávé származási helyét. Hiszen ha Óceánia vidékéről származik, akkor az íze zöldfűszeres jellegű, ha a fekete kontinens levét szürcsöljük, akkor a gyümölcsös ízvilág dominál, míg a közép- és dél-amerikai kávé a csokoládé és a kakakó élményét kínálja. Vagy kínálná, de mivel szinte mindenki a kereskedelmi kávékat fogyasztja, amiket gondos előírások standardizálnak, ez nem derülhet ki számunkra. A magyarok kávéfogyasztását Bódi szerint egyébként is a praktikum határozza meg, ezért táraz be mindenki az áruházláncok valamelyikében a másfél kilós akciós kiszerelésből, holott a kávéimádó mindig csak kis mennyiséget tart otthon függősége okozójából. Örömteli fejleményként értékelte viszont a kávéimádó nyelvész, hogy a hétköznapi kávéfogyasztásban egyre több változatosság figyelhető meg, még ha a délután elfogyasztott kapucsínó látványát – ami tipikusan reggeli ital – nem is tudja megszokni.
Azért a teória boszorkánykonyhája sem került lakat alá az este folyamán. Gintli Tibor irodalmár osztott meg néhány értékes gondolatot arról a magyar íróról, akiről valószínűleg a többségnek szinte azonnal beugrik az étkezés. Pedig Krúdy Gyula hősei nem éppen ínyencek. Vagy a vidéki Magyarország házias konyhája határozza meg az ízlésüket, vagy a Monarchia-ízlés, vagyis a Ferenc József kedvencei sorozat, mint például a tormás virsli. A regényekben előkerülő borok és pezsgők márkái is eléggé közönségesek. Gintli emlékeztetett arra is, hogy az író korai írásaiban még inkább a szerelem a jellemző téma, az étkezés már a korosodó urak fő elfoglaltságaként kerül elő, és így leginkább a halál és az emlékezés miatt kap szerepet az életműben.
Balázs Gézáról már akkor sejtettem, hogy sokoldalú nyelvész, amikor a tévé képernyőjén százezrek előtt folytatott diadallal záruló küzdelmet a szövegszerkesztővel. Rokonszenves lelkesedése itt is utat tört magának, és nem csak akkor, amikor celebrálnia kellett a közös pálinkakóstolást. Persze a karcos magyar arany kapcsán sem hagyta szó nélkül kedvenc munkafelületét: édes anyanyelvünket. Felhívta a közönség figyelmét arra a valóban érdekes tényre, hogy valószínűleg az összes nyelvre igaz: amíg a látásra és a hallásra vonatkozó szavakból bőven lehet válogatni, a nyelv sokkal szűkszavúbb, ha az ízlelésről és a szaglásról van szó. Bár épp a pálinka kapcsán kezd magának helyet szorítani a nyelvben a kissé erőltetett illatol kifejezés. Ezzel szemben a moldvai csángók nem finomkodnak: ha jó bűze van a pálinkának, akkor azt jó kedvvel be lehet nyesni.
A pálinka volt egyébként Balázs néprajzosként írt szakdolgozatának is a témája. Az ízlelés kalandos világát egy jó kis anekdotával világította meg a nyelvész: megajándékozták a legdrágább és legjobb magyar pálinkákkal, cserébe írnia kellett volna róluk. Finomak voltak, de mégse érzett elragadtatást. Amikor ezt elmondta a tulajnak, kiderült a kudarc oka: a pálinkát szobahőmérsékleten kellett volna kortyolgatni, csak épp a középkorinak megfelelőn, ami 14 Celsius-fokot jelent.
Persze ma, ha gasztronómiáról beszélünk, akkor a blogokról is mindenképp szót kell ejteni. Így tett Szűts Zoltán kommunikációkutató is, aki igen pozitívan értékelte a blogok hatását például abban a küzdelemben, ami a magyaros borízlést a félédes vörös felől kifinomultabb irányokba térítette el. A válság érdekes hatással tud lenni a gasztronómia világára is. Szűts mesélt arról a főleg Amerikában népszerű mozgalomról, amiben többek között állásukat vesztett séfek vesznek részt, s ennek az a lényege, hogy az illetők vándorolnak, megállnak, sütnek-főznek, a közösségi oldalakon pedig követni lehet, hol csaphatunk le valamelyikükre. Nálunk viszont a gasztroblog hódít, ebben kimondottan erősek vagyunk. A németeknél a kenyérsütős blogok tarolnak, míg a franciáknál muffinőrületről lehet beszélni. Összességében a kézműves és a gasztronómiai termékek világa mindenképpen nyert a blogkultúra megizmosodásával.
