Az író, aki értett a kisemberek nyelvén

Kolozsvár írójára, Bálint Tiborra emlékeztek a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A szerző megteremtette a külváros mítoszát, személyes történeteket mesélt az ott élő kisemberekről.

Az ember, aki maga a történet

Bálint Tibor maga volt a történet – legalábbis a róla szóló monográfia szerzője, Bertha Zoltán szerint. Az író állítólag egy még meg nem írt regényét is képes volt elmesélni elejétől a végéig. Attól féltették, hogy ezután már meg sem tudja majd írni, de amikor már a könyv is a kezükben volt, kénytelenek voltak elhinni, hogy Bálint Tibor zsigeri mesélő. És hogy az írást nem sok választja el a történetmondástól, ahogy Bálint Tibor történeteit sem választotta el sok a valóságos történetektől. Innen szedte őket, az életből. Egyed Emese kolozsvári irodalomtörténész szavaival „egy hatalmas antropológiai kutatás„ volt az egész élete. Nemcsak leírni és továbbmesélni, hanem hallgatni is emberi történeteket szeretett. Ezeket kereste Kolozsvárott is, a városban, ahol nyolcvan évvel ezelőtt született, élt és alkotott, ahol tíz évvel ezelőtt elhunyt, és ahol már régóta a város írójaként tartják számon.

Kolozsvár írója

A Forrás-nemzedék tagjaként Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Domokossal, Szilágyi Istvánnal, Kányádi Sándorral és Sütő Andrással játszott egy csapatban, és hosszú évek után az elsők között tett le az asztalra világirodalmi szintű regényt az erdélyi irodalomban. Ez volt a Zokogó majom, amellyel a külváros mítoszát teremtette meg Bálint Tibor.

Bertha Zoltán Mándy Ivánnal von párhuzamot: amit ő megírt Budapestről, Bálint Tibor megírta Kolozsvárról. A Petőfi Irodalmi Múzeum kerekasztalánál Szőcs Géza idézte fel azokat a szerzőket, akik a kincses városról írtak, érintőlegesen vagy bővebben: Móricz Zsigmondot, akinek Erdély-trilógiájában kap szerepet a város, Dsida Jenőt, Csiki Lászlót és Szilágyi Domokost. Elfelejtette viszont megemlíteni Hunyady Sándort, akinek még a hozzáállása is hasonló Bálint Tiboréhoz: hatalmas szeretettel, megértéssel és derűvel fordul az emberi gyarlóságok felé. De mindenképp különbség kettejük között, hogy Bálint Tibor a külvárosi szegénységet – Bertha Zoltán kifejezésével a lumpeneket – emelte be az irodalomba. Átéléssel, szeretettel, derűvel és nevettetve, és nagyon ismerve azt, amiről ír. Így lettek az alakjai olyan elevenek, de hát Egyed Emese is megjegyzi, hogy Bálint Tibor nem bírta volna ki az írószoba négy fala között. Fázott volna igazi emberi érintkezés nélkül.

Irodalom emberi érintéssel

Az a bizonyos emberi érintés, amit Szőcs „human touch”-nak becézgetett, szerinte a legfontosabb Bálint Tibor irodalmában. – Hasonlíthatatlan emberi és írói erénye személyesség és az autenticitás – vélte Szőcs Géza, és azt is hozzátette: ebből hiány van napjainkban. Budapestet még mindig úgy szeretjük, ahogy nagyvárosokat nem szokás szeretni, de elveszítette az emberléptéket, ami megragadható volt az Üllői úti fákban, Krúdy Óbudájában.

Szerinte Bálint Tibor idegen bolygón érezné magát itt, és talán azt is hozzátehetjük: lassan Kolozsvárt is, mert a meghitt zugok, mint amilyen a Zokogó majomról elnevezett kocsma is volt, világszerte átadják a helyüket a globalizáció kínálatának. (A Zokogó majom egyébként megvan még Kolozsváron, az új tulajdonos románra fordította a kocsma nevét.) Szőcs Géza szerint ez is a magyarázat arra, hogy remek írókat miért kell újra és újra fölfedezni: mert a személytelen világ elfelejtette az emberi érintést. Szerencse, hogy a Bálint-regények és -novellák itt maradtak, és olvasni őket egyáltalán nem tilos. Sőt, majdnem kötelező.