– Rögtön a végén kezdem: ha lett volna más munkája, elkészült volna egyáltalán a Final Cut – Hölgyeim és Uraim című film?
– Hát ez egy nagyon jó kérdés! (nevet) A munkát négy éve kezdtük el Lemhényi Réka vágóval, de olyan irtózatosan soknak tűnt az elvégzendő feladat, hogy megfogadtuk, majd a nyugdíjas éveinkben visszatérünk rá, amikor már nem tudunk kitotyogni egy forgatásra. Ezért azt gondolom, utóbb azért biztosan elkészült volna; több mint tíz éve dédelgetett álmom volt. De ilyen hamar nem került volna sor rá, ha tudtam volna dolgozni.
– Lényegében összevágták a filmtörténet klasszikus jeleneteit. Az volt az érzésem, mintha ez az egész estés montázs a mozgóképhez intézett óda lenne. Mi adta az ötletet?
– A klasszikusok előtti tisztelgéssel külön nem foglalkoztunk, mert a jeleneteknek köszönhetően adott volt. Az pedig, hogy a filmeket szeretem, majdhogynem a bölcsőtől eredő szenvedély: tizenkét éves koromban határoztam el, hogy filmrendező akarok lenni. Ma is ugyanúgy falom a mozgóképeket, mint egykor, várom, hogy elvarázsoljon egy új történet és elvigyen idegen tájakra. Azt is előre tudtam, hogy csak akkor érdemes belevágni ebbe a kalandba, ha nagyjátékfilm lesz belőle. Kiválasztottam kb. 500 filmet, amelyben természetesen benne vannak a kedvenceim, és olyanok is, amelyekről úgy véltem, helyük van egy ilyen alkotásban filmtörténeti okokból, vagy műfajiságuk alapján. Összesen négy vágóval dolgoztam, Réka mellett Czakó Judit, Richter Nóra és Szalay Károly vette ki a részét a Final Cut munkálataiból.
– Az ilyen összevágott filmeknek már van hagyománya, különösen az interneten. Ismeri ezeket, merített belőlük?
– Természetesen ismertem egy részüket, de engem is meglepett, hogy amikor először megjelent a Final Cut, számtalan ilyen típusú filmet kezdtek emlegetni, amikről addig nem is hallottam. Kiderült, hogy vannak olyanok, akik ebben a kultúrkörben sokkal jártasabbak nálam, s milyen jól jött volna ez a tudás a film elkészülte előtt! A legfőbb ötletet egyébként nem ezek a filmecskék adták, hanem a VJ-zés, amikor falra, vagy vászonra háttér-illusztrációként vetítenek ki a koncerteken felvételeket, képeket vagy archívokat. Mindig bosszantott, hogy ezeknek a vetítéseknek nincs összetartó ereje, a ritmus határozta meg a képek sorrendiségét, engem pedig az foglalkoztatott, hogy a rendezőelv lehetne-e egy történet. A hasonló kisfilmekben is többnyire hangulatra, formai egyezésre építettek a készítőik, úgy, hogy a zene határozza meg a képek ritmusát.
– Világos volt, hogy klasszikus romantikus sztori kerekedik az egészből a végén?
– Nem is gondoltuk, hogy el lehet többféle történetet is mondani. Most már látjuk, hogy hasonló elven bármilyen más műfajban és témában is lehet újat alkotni, akár westernt, bűnügyi történetet is. Akár egy egész sorozat készíthető lenne belőle. Amikor viszont Ruttkay Zsófi dramaturggal belevágtunk a munkába, a legklasszikusabb filmes történetnek álltunk neki: szerelem egy férfi és egy nő között.
– A Final Cut a cannes-i filmfesztivál nagy filmklasszikusok felújított változatait bemutató programjába kapott meghívást, a Cannes Classics ünnepi sorozatának zárófilmjeként május 25-én lesz a vetítése. A cannes-i meghívás mennyire szól csak a filmnek, és mennyire a rendező Pálfi Györgynek?
– Erre könnyű válaszolni: számít az, ha ismerik az ember nevét, de Pálfi György neve még nem cseng olyan jól, hogy csak ez legyen a kiválasztás alapja. A Taxidermia éppen hat éve volt Cannes-ban, és ez nemzetközi szinten olyan távoli, hogy gyakorlatilag újra kellett kezdeni az építkezést. Persze számított, hogy már szerepeltem Cannes-ban, de ez a meghívás most elsősorban a film különlegességének szólt.
– A film jogi környezete azonban még zavaros. Arról még nem beszéltünk, hogy a filmrészletek szerzői jogai nincsenek tisztázva.
– Viszont ha a szerzői jogok ki lennének fizetve, akkor is vélhetően a legolcsóbb lenne a teljes cannes-i mezőnyben. Ha valami, a mostani fesztiválszereplés képes előmozdítani a film helyzetét. Jelenleg nincs kifizetve a számtalan filmtörténeti klasszikus szerzői joga, s a legfőbb törekvésünk, hogy valahogy rendezzük ezt az állapotot. Igény lenne rá, amit bizonyít az eddig megtartott kisszámú, ám annál sikeresebb vetítés. Ráadásul a filmem sajátossága, hogy moziban, közösségi élményként sokkal jobban működik.
– Mindeközben már új filmtervén dolgozhat: nem tart attól, hogy megint hosszú évekbe telik, mire elkészül a Toldival?
– Hát igen, a Toldi nem lenne egy olcsó darab. De ezeket a kihívásokat vállalnom kell. A Toldi forgatókönyvét két éve írjuk, a Magyar Nemzeti Filmalap forgatókönyv-fejlesztési támogatást ítélt meg nekünk még januárban. Most kerültünk abba a periódusba, hogy egy esetleges hazai gyártási támogatással elinduljunk a külföldi piacok felé. Mostantól kezdve ez a producerek számára gazdasági kérdés, a magunk részéről a kreatív feladatot ennek elkezdéséhez elvégeztük. A film témája külföldön is érdekes és eladható. A történet egyébként is igényli, hogy kicsit ellépjünk az eredeti gyökerektől, de a magyar íze így sem veszik majd el, és a külföld számára még egzotikumot is jelent. Számunkra pedig hiteles marad a történet. Az arányokat nem könnyű megtalálni persze, de nem lehetetlen. És ne feledkezzünk meg róla, hogy a történet Ilosvaynál és Aranynál is egy régi Héraklész mítoszból fakadt. Arany ráadásul Shakespeare-t jól ismerő szerzőként tudatosan keverte a Toldit a brit romantikus lovagtörténetek hagyományaival és a német Siegfried-monda elemeivel, mégis ízig-vérig magyar történetté vált az idők során.
– Akik első filmje óta követik a pályafutását, annyira talán nem lepődnek meg azon, hogy ismét meghökkenti közönségét. Minden filmjével meglehetősen kifordítja az addig kialakult Pálfi-képet.
– Az az igazság, hogy ebben van némi tudatosság: kerülöm az önismétlést. Ha sikerül egy kísérlet, azzal én már nem akarok foglalkozni többet. Vannak szerzői életművet építő rendezők, akik ugyanabban a műfajban, stílusban dolgoznak, mint például Almodóvar. Én nem ilyen vagyok. A Hukkle után mindenki Hukkle 2-t várt tőlem, a Taxidermia után Taxidermia 2-t. Persze mindkettőn lehetne javítani, de én mégis az újat, a mást keresem.
További cikkeink a cannes-i filmfesztiválról itt olvashatók.
