Alexander Markov 1963. január 24-én született Moszkvában. Hegedülni édesapjától, Albert Markov hegedűművész-zeneszerzőtől tanult, akit a Jascha Heifetz, Nathan Milstein, valamint a David és Igor Ojsztrah nevével fémjelzett orosz (ukrán) hegedűiskola jeles képviselőjeként tartanak számon. Alexander nyolcévesen már nagyzenekarral koncertezett szólistaként, 1975-ben az Egyesült Államokban telepedett le szüleivel. (Feltehetően azért, mert a szovjet kultúrpolitika nem őket kívánta kirakatba tenni. Az édesanya is hegedűművész.) Albert hamar berobbant az amerikai koncertéletbe, de Alexander tehetsége is hamar lenyűgözte a publikumot, Sir Yehudi Menuhin ekként méltatta: „Kétségtelenül az egyik legbriliánsabb és legmuzikálisabb hegedűs mindazok közül, akiket ismerek. Biztos vagyok abban is, hogy nevét örökre bejegyzi a hegedűvirtuózok könyvébe.”
Repertoárját elsősorban a 19. századi szerzők műveiből válogatta. Alexander azon kevés hegedűsök közé tartozik, akik képesek egy koncerten belül lejátszani Paganini fő művét, mind a huszonnégy capriccióját. Fellép a legnagyobb koncerttermekben, neves zenekarok élén, jeles karmesterek közreműködésével, olyan szólistákkal, mint Martha Argerich zongoraművész.
A francia hegedűművész, író és filmrendező, Bruno Monsagneon dokumentumfilmje, A hegedű művészete − a 20. század legnagyobbjaival − inkább külföldön híres. Mindenesetre nagy feltűnést keltett, hogy Monsagneon külön filmet szentelt Alexander Markovnak: a Paganini 24 capriccióját bemutató felvétel az egyik legkeresettebb klasszikus zenei DVD lett az Amazonon. A hegedűművész a műfaji kirándulások híve is: James V. Remingtonnal együttműködve alkotta meg a klasszikus művekből is válogató, epikus Rock Concertót, amelyet egy általa szabadalmaztatott hathúros elektromos hegedűvel, szimfonikus zenekar, kórus és rockegyüttes kíséretében elsőként a Carnegie Hallban mutatott be. Az Amerikában és Európában is sikeres produkciót azóta sportcsarnokokban, többezres közönség előtt is játszotta, időnként a Csillagok háborújának lézerkardját idéző, sok leddel kivilágított vonóval.
Múlt héten az Olasz Kultúrintézetben muzsikált, a MÁV Szimfonikus Zenekar visszatérő vendégeként Kocsis Zoltán vezényletével adott Brahms-koncertet. A világhírű hegedűvirtuóz csütörtökön egész nap ingyenes mesterkurzust tartott ifjú magyar muzsikusoknak − nem először tette mindezt. A mesterkurzusra Alexander Markov rockzenésznek öltözött, végül Tartini Ördögtrilla-szonátájának átiratával, és Paganini 24. capricciójával kisebb koncertet rögtönzött. A hangverseny előtt, a mesterkurzus után beszélgettünk.
− A mesterkurzus kedvéért korábban érkezett egy nappal. Miért repüli át New Yorkból a fél világot csak azért, hogy ingyen leckéket adhasson?
− Nagyon fontosnak tartom, hogy kapcsolatot keressek fiatal művészekkel, a hegedűsök legújabb generációjával. Az internet korában az interaktivitás, a kommunikáció különösen hangsúlyos, a személyes jelenlét sem hanyagolható el, ügyelni kell arra, hogy ne szigetelődjünk el egyes nagy sztárok példáját követve, akik belefeledkeznek a saját valóságukba. A fiatal muzsikusokkal gyakran megesik, hogy épp nem tudják, miben kellene fejlődniük, a zene útján éppen hol tartanak, én pedig segítek nekik a tájékozódásban, adok nekik néhány ötletet. Ez nekem is éppúgy jó: sok művész, aki mesterkurzusokat tart, nagyon önmagára összpontosít, és nem is gondol arra, hogy sokat tanulhat olyan muzsikusoktól is, akik még a fejlődés egy korábbi szakaszánál tartanak. Ahogy egyedi minden ujjlenyomat, úgy mindeniknek saját egyénisége van, ez a zenében is megmutatkozik, legyen az ember pályakezdő vagy befutott művész. A magyar fiatalok, akikkel itt most találkoztam, nagyon tehetségesek, de köztük is, mint bárhol a világon, voltak olyanok, akik nem ismerték fel a saját egyéni jegyeiket, vagy épp nem voltak tisztában a saját erősségeikkel. Felfedezni a lehetőségeiket, megragadni a figyelmüket: ez a célom. Nem utolsó sorban pedig azért jöttem, mert nagyon szeretem Budapestet: a magyar közönséget, a csodálatos muzsikusokat, akikhez baráti szálak is kötnek.
