Jövőkép nélkül magyar dizájn sincs

A 2011 évi Moholy-Nagy- és a Kozma-ösztöndíjasok kiállítása az Iparművészeti Múzeumban tekinthető meg 2012. április 26. és június 18. között. Csalódásunknak adunk hangot.

Csalódott hangnem

Kellemetlenül érzem magam. Az iparművészet és a dizájn szerelmeseként – egy iparművészeti iskola tanáraként – lelkesítő szavakat kellene fűznöm a Moholy-Nagy- és a Kozma-ösztöndíjasok munkái mellé, hisz ez a legjelentősebb fórum a fiatal pályakezdő művészek számára. A nyertesek közül sokan kollégáim, barátaim, legtöbbjüket személyesen ismerem a munkáikkal együtt. És igazán nem sajnálom tőlük a lehetőséget, hogy – a Derkovits-ösztöndíjhoz hasonlóan – a kézművesség és a dizájn művelői immár külön-külön is részesülhessenek hasonló juttatásokban.

Különösen nehezemre esik csalódott hangvételű cikket írni olyankor, amikor az alkotó és iparművészetek területén minden apró lehetőség oázisként hat. Nem az őszinte lelkesedés íratja velem ugyanis a következő sorokat, hanem a csalódás okozta, ismerős, kényelmetlen-kellemetlen érzés.

Szögezzük le az elején: a képző- és az iparművészet területei alapvetően különböznek. A képzőművészet esetében, amennyiben a szemlélő nem kapja meg a kívánt katarzist (gyönyört vagy művészeti élményt), még nem biztos, hogy egyéb szempontok mentén nem lehet remek az adott mű. A művészettörténészeknek, elméleti szakembereknek bőven marad tere és ideje, hogy megmagyarázzák, valami miért éppen jó vagy rossz, és persze sok múlik a művész elhivatottságán, képességein is, valamint azon, hogy a szívét-lelkét mennyire teszi bele abba, amit épp alkot. Az iparművész viszont máshogy teremt. Anyaggal. Adott esetben nem is szükséges a lelkét beletennie, elég, ha jó mester módjára csinál valami hasznosat. A tárgy tehát vagy jó, vagy nem. Vagy megfelel a használat, esztétika és innováció alapvető feltételeinek, vagy elbukik az objektívnek is tekinthető mércéken.

A huzatos buszmegállótól a használhatatlan porcelánkészletig

Miközben nyilvánvaló, hogy a „művészetet” nem érti meg mindenki, aki csak betéved a Derkovits képzőművészeti ösztöndíjasok egy kiállítására, a Moholy-Nagy- és Kozma-ösztöndíjak esetében – elvileg, hiszen iparművészetről van szó – az egyszerű szemlélő is eldöntheti, hogy egy tárgyat használna vagy nem. Mondhatnánk persze, hogy az iparművészet is gusztus dolga, biztosan akad, aki szívesen hord a nyakában egy fél csészét vagy metrózik Pesten vászon bőgatyában és reverenda-felsőben. Nyilván vannak olyanok is, akik szívesen várakoznak vidéken egy olyan fabodegában a buszra, amelyen esztétikai okokból ugyan átfúj a szél, és amelyet eláztat az eső, de legalább nem plexi (így persze azt se lehet látni, hogy jön-e a busz vagy sem). Biztosan számos art hotel akad, ahova fura porcelánkészletek kellenek, amikből a kedves vendégnek rettenetesen nehéz enni és inni, de legalább szépek. (Ha art hotelbe mennék, az ingem is Jackson Pollock stílusában szeretném beteríteni gulyáslevessel.) Mindenesetre ízlés dolgában kár vitatkozni, és legkevésbé az alkotókat áll szándékomban megsérteni megalapozatlan kritikával.

Nem is szeretnék igazságtalan leni: Csík Orsolya ötletes táskakollekciója, Hurton Tamás okosszemüvege vagy Kele Ildikó kollekciói mindenképp folytatásra, termelésre és továbbgondolásra érdemesek, ahogy a fenti, kétséges alkotások mögött sem rossz képességű alkotók állnak. A fentebb említett kényelmetlen érzetet nem is az okozza, hogy a látott tárgyak rosszabbak lennének a megszokottnál, hanem inkább az, hogy bizonyos projektek egyáltalán bekerülhettek a dizájn „égisze” alá, illetve hogy kiforratlan koncepciók egyáltalán elnyerhettek egy ilyen rangos ösztöndíjat… És még ennél is inkább kellemetlenebb, hogy ezek a koncepciók általában véve sem „bátrak” , ráadásul hiányzik belőlük a nagystílűség.

Vízió és jövőkép nélkül dizájn sincs

Ha visszatekintünk a magyar dizájn hőskorára, a jelenlegi középgeneráció képviselői, mint a nemrégiben az Iparművészeti Múzeum falai közt életmű-kiállítását megrendező Simon Károly, mozdonyokat, autókat, repülőket tervezett. Egy-egy nívódíjátadáson vagy épp a magyar divat- és tárgytervezés hasonló ünnepein nagyszabású kollektív munkákat és dizájnprojekteket láttunk. A nyolcvanas években volt terítéskultúra-pályázat, mely olyan projekteket takart, ahol az evőeszközt tervező ötvöstől a terítőket tervező textilművészen át a porcelánkészlet dizájnerén keresztül az üvegtárgyakig dolgoztak össze művészek. Ez elsősorban nem pénz kérdése volt, hanem a szemléleté, és a pályázatok kiíróinak, döntnökeinek leleményességén, felkészültségén múlt. Egy prototípus esetében ugyanis az invenció és a merészség sokkal többet számít, mint az ezt követő gyártás. A most kiállított művek, projektek egyikét sem látja az ember egy grandiózus projekt részének, sokkal inkább „helyes kis melóknak”, amelyeknél nem tűnik ki sem egyfajta dizájnvízió, sem pedig valamilyen találékony – a formát és lehetőségeket megújító – szellemiség.

Az ösztöndíj két névadója, Moholy-Nagy László és Kozma Lajos jóformán a semmiből teremtették meg a magyar iparművészet két irányát: az avantgárdot és az art decót. A 21. században egy dizájn- és egy kézműves szemléletű ösztöndíj sarjad az általuk feltört talajon. Lehetőségeik annak idején, a két világháború között korántsem voltak nagyobbak, mint amelyek a ma iparművészei számára adottak. Viszont mindkettejüknek volt egy víziója, és merték elképzelni az elképzelhetetlen jövőt. Ez a pozitív értelmű, „modern mentalitás” teremtette meg magát a dizájn fogalmát, tehát ha ez a mentalitás hiányzik, akkor értelemszerűen dizájn sincs. Ez egy olyan műfaj, ahol alapfeltétel az idealizmus, a vízió, a jövőkutatás, hiszen a dizájner valójában a holnapot tervezi azóta, amióta ez a fogalom létezik.

Tovább is van, lapozzon! »»»
---- Szimpla kipakolás? ----
Most akkor ki hova tartozik?

A kézművesség ezzel szemben inkább a múltra néz, és abból táplálkozva teremt újat. Adoptál, növekszik, érik, alkalmazkodik. Kozma Lajos és az általa a közgondolkodásban fémjelzett art deco stílus, a „progresszív hagyományok” a modern életbe adoptálódó ősi módszereken is alapultak. Ezért is lenne fontosabb, hogy amikor – amúgy rendkívül helyesen – két külön ösztöndíj szolgálja ezt a két eltérő és sokáig egymással is versengő szemléletet, akkor a döntnökök világosan tartsák be ezeket az eltérő, ám egymást kiegészítő szempontokat.

Idén a Kozma- és a Moholy-Nagy-ösztöndíjasok munkáinál nem nagyon lehet eldönteni, hogy ki hova tartozik. Csík Orsolya vagy Imre Eszter munkáinál kevéssé érthető, hogy miért nem minősülnek kézművességnek és miért kerülnek a „design” égisze alá. Ugyanígy nem világos, hogy Pataki Dávid Miklós lámpái mitől számítanak kézművességnek, ha Vágó Szilvia plasztikája és Hegedűs Viola „Fény-tér-felület” plasztikája a „design” műfajához soroltatott. A döntnökök tehát úgy tűnik, elég random osztogatták az ösztöndíjakat egymástól koncepciójában, kidolgozottságában ugyancsak eltérő projektekhez.

Nem több ez egy szimpla kipakolásnál

A Derkovits-ösztöndíjnál elmondhattuk, hogy kevesebb ugyan egy kollektív tárlatnál, de több egy szimpla kipakolásnál. A Kozma- és a Moholy-Nagy-ösztöndíj kapcsán nem mondhatjuk el teljes őszinteséggel, hogy valóban több lenne egy kipakolásnál az, amit látunk. Az idei ösztöndíjat nézve az ember a Mome pár évvel ezelőtti kipakolásain érezheti magát, néhány esetben konkrétan diplomamunkák, azok folytatásai köszönnek vissza a falakról. Úgy érezzük, hogy a résztvevők abszolválták a feladatot, de ennél több nem történt. Míg a derkóból hiányzott a képzőművészeti vízió, a Kozma és a Moholy-Nagy esetében a dizájn utópia éppúgy hiányzik, mint a hagyományok megújításának, újraértelmezésének szándéka, és ami az iparművészetnél nagyon fontos: a széles rétegek, a majdani használók felé történő nyitás.

Ráférne a Moholy-Nagy és a Kozma-ösztöndíjasokra egy kis dorgálás

A Derkovits ösztöndíjnál azt érezhette az ember, hogy biztos vannak jobbak azoknál, mint akik elnyerték ezt az elismerést. Hasonló érzésünk itt is lehet. Ahogy tavaly megtörtént a derkósoknál a szükséges „rápirítás”, idén a Moholy-Nagy- és a Kozma-ösztöndíjak háza táján kelne el egy hasonló dorgálás. Akkor, amikor alig van támogatás az alkotó művészetek területein, és főleg nem a fiatal művészek számára, akkor a döntnökök ne egyetemi feladat szintű megoldásokra adják ki az ösztöndíjakat, műfaji és egyéb szempontokat figyelmen kívül hagyva. Lehet ezt a pályázókra fogni és munkáikat kritizálni, de egy ösztöndíjas csupán pályázik, és ha nyer, teszi a dolgát. Ő nem tehet arról, hogy nem kérnek rajta számon valamit, ami nincs a feltételek közt. Azonban jó lenne, ha az ösztöndíjasok munkái eleve azt bizonyítanák, hogy hazánk iparművészei méltón követik az ösztöndíjnévadók által kijelölt utakat és hogy az ország számára fontos, hogy ezen ösvényeken újabb és újabb generációk indulhassanak el. Ilyen kontextusban az ösztöndíjasok is máshogy gondolkodnának el feladataikon, s eleve más szempontok szerint kéne pályázniuk. A fiatal iparművész generációkat elnézve a lehetőség adott, azonban amíg pár évtizeddel ezelőtt az állami dizájnprogramok, pályázatok komplex és izgalmas feladatok elé állították az akkori kezdőket, a mostani Moholy-Nagy- és Kozma-ösztöndíjak kapcsán ilyenről nem beszélhetünk.

Vissza az első oldalra »»»