Keleti párbeszéd – ahonnan mi vagyunk a Nyugat

Siessünk: a B55 Galériában május 19-ig látható Mamikon Yengibarjan és Fukui Yusuke páros kiállítása, a Keleti párbeszéd.

Amikor e két művész Budapesten alkot, nem kultúrák és eszmék kereszttüzébe helyezkednek, hanem kontemplatív, néhol kifejezetten meditatív művészetet művelnek. Fukui Yusuke 1992 óta él Magyarországon, a japán tusművészetet ütközteti az absztrakt expresszionizmus és a konceptualizmus nyugati irányzataival. Mamikon Yengibarjan is ekkor érkezett, már mint képzett és professzionális szobrász, a jereváni és leningrádi művészeti akadémiák diákja. Képeik, szobraik bárhol lóghatnának, állhatnának Európa galériáiban – az, hogy mégis itt vannak, épp annak köszönhető, hogy a kilencvenes években a Képzőművészeti Egyetemre még azért jöttek a diákok a világ minden tájáról, mert szemben a „nyugati” művészkedéssel és öncélú marháskodással, itt még komoly és alázatos művészképzés folyt.

Hasonló képzésen esett át Mamikon Yengibarjan, aki Európa keleti kapujából ment Oroszország nyugati kapujába: Jerevánból Pétervárra. „Jereván után a leningrádi akadémián tanultam. De nagyon hálás vagyok ezért, mert ott akkor még igazi művészképzés folyt. Volt egy professzor, aki úgy tanította a művészet mesterségét, mint az agysebészetet. Megtanultunk egy szakmát, egy hivatást. Mindig annyit mondott: a művészethez alázat kell” – hangsúlyozta.

A XXI. században úgy tűnik, fordul a kocka, amikor a mondanivaló-hiányban szenvedő és a professziót és szakmai alázatot öncélú kreatívkodással felcserélő „Nyugat” fordul a kontemplatív és alázatos Kelet felé, hogy szellemi munícióit onnan merítse. Ez a folyamat egyáltalán nem mai, sőt ha úgy vesszük, az ókor óta tapasztalt jelenség: amikor a Nyugat kultúrája elér épp aktuális végpontjába, az orgia utáni lét csömörét a Nyugat a Keletben való misztikus merítkezés által oldja fel.

A Kaukázus és Japán ebből a szempontból misztikus „központoknak” tűnnek. A Zen, vagy az Ararat szent hegye, a Kaukázus misztikus kultuszai olyan pontok, ahova történelme során számtalanszor zarándokolt már el a Nyugat, hogy egy új korszakhoz, művészethez merítsen ihletet. Wright Japán-mániája vagy a tradicionalisták misztikus vonzódása Irán és a Kaukázus tiszta vidékei felé a nyugati gondolkodás mély rétegeibe hatolt a modern gondolkodás egészét határozva meg. Ilyenformán szerencsések lehetünk, hogy e két művész által ez a forrás „házhoz jött”. Fukui Yusuke régi problémát feszeget, s talán épp emiatt érezzük talán kicsit kevésnek is, amit látunk. Elvégre „hasonlót” már mindenképp láthattunk. Ha viszont onnan nézzük, miszerint a „kevesebb több”, s a japán művészet aspektusából szemléljük, igazi meditációs képeket láthatunk, ahol a gesztus, vonal, foltszerűség alapeszközeiből épülnek rövid, tömör „haikuk”. Más kérdés, hogy az ilyenfajta redukciót követően a Nyugat már elvárná az új formából való építkezést, a „játékot”, de ez épp a Nyugat elvárása, s nem a Kelet ajándéka.

Mamikon Yengibarjan munkáit jobban értjük. Örményország a „modern kort” egyáltalán nem boldog felszabadulással ölelte keblére, hisz az első modern genocídium elszenvedői épp ők voltak. Ekkor szóródott szét az örmény nép, hogy aztán a diaszpóraléthez szokva immár „asszimilálódjon” Európába. Franciaországtól a Kaukázusig, a Közel-Kelettől Amerikáig hálózik az „örmény világ”. Yengibarjan talán épp emiatt, s a sok tekintetben meglévő közös „posztszovjet életérzés” miatt lesz sokkal jobban érthető számunkra. Magánmitológiáját biztonságosabban tudjuk „bekapcsolni” olyan irányzatok, stílusok közé, amelyeket értünk és ismerünk. Ennek ellenére művészete őrzi különbözőségét, egyéni karakterét. A vonalak, szimbólumok, utalások, rendszerek éppúgy hálóznak Yengibarian műveinek belső világában, ahogy az örmény diaszpóra is „behálózza” a Földet. A múlt, az álom, a jelen, a sajátos „nyugati keletiség” mutatkozik itt meg.

Ha manapság megkérdezünk tíz fiatal magyar képzőművészt, hogy merre képzeli el a jövőjét, kilenc azt mondja majd, hogy „Nyugaton”. A Nyugat valami ködös, csodálatos, éteri Kánaánként van jelen tudatunkban, ami nem véletlen, hisz a modern magyar művészeti gondolkodás jelszava ez. Ady, Babits és még sokan mások vágytak ide, de Hamvas Béla és köreinek „Európai Iskolája” szeme előtt is a Nyugat és Kelet áhított, ám soha létre nem jövő szellemi egysége lebegett. Ebben a kontextusban ritkán gondolunk arra, hogy miközben magunkat folyton egy apró folyócskától „keletre” helyezzük, addig ez is pusztán nézőpont kérdése. Két művész, egy japán és egy örmény indult el valamikor a rendszerváltás környékén, hogy szerencsét próbáljon itt, nálunk, és Tokióból vagy Jerevánból nézve a Bécs és Budapest közti pár száz kilométer, ami nekünk oly áthidalhatatlan szakadék, számukra észlelhetetlen különbség. És valószínű: nekik van igazuk…