Az ember gyarló, hiszen szeret olyan orvoshoz járni, aki kedves, megértő és nem érezteti a beteggel, hogy az hozzá képest minimum hülye. Érthető ez a törekvés, éppen ezért elsőre akár érhetetlennek is tűnhet, miért tapadt milliónyi szempár 2004 óta a képernyőre, ha feltűnt a bicegve közlekedő Hugh Laurie és állandó kísérője, a napos borosta. Számos indoklás elképzelhető, de egy biztos: sikerült egy mindenki számára ismerős, erős érzelmeket kiváltó főhőst teremteni. Hogy ez mennyire így van, jól mutatják a cikkek, elemzések, melyek House történelmi előzményeit és filozófiai rokonságát igyekeznek bemutatni.
Sherlock Holmes újratöltve
Az egyik legkézenfekvőbb párhuzam, ami kínálkozik: Sherlock Holmes – maguk az alkotók sem tagadják, hogy ihletforrásuk volt a brit magánnyomozó. Talán nem mellékes tény, hogy az egyik leghíresebb detektív alakját annak idején egy orvos teremtette meg.
Holmes sokat emlegetett módszere – a zsákutcák gyors kizárása, az összegyűjtött részletek alapján felállított előfeltevések előre meghatározott módszerrel történő bizonyítása – nem áll távol a House által művelt diagnosztikától. De nyugodtan ideidézhetjük a világ egyik legelhíresültebb szakállának tulajdonosát, dr. Freudot is, és nem csak azért, mert a bécsi tudós erősen érdeklődött Holmes alakja iránt. Freud, ahogy Holmes és House is, szintén a részletek és az oda nem illő elemek felkutatásával igyekezett leleplezni az emberi psziché piszkos üzelmeit. House módszere pedig nem csupán a fizikai tünetek vizsgálatáról szól: a goromba doktor egyfajta nagyon radikális pszichoanalízist is művel annak érdekében, hogy pácienseit mindenféle hazugságokon vagy csúsztatásokon érje.
Hogy tovább nyomozzunk a lehetséges előképek után: a Holmes-kedvelő Freud sokat merített egy bizonyos Giovanni Morelli módszereiből. Morelli szintén orvos volt, de a művészet szerelmese is, aki úgy leplezte le a festményhamisítókat, hogy azokra az apró, mégis leginkább jellemző részletekre – a gondosan megfestett fülcimpákra vagy éppen körömágyakra – fektette a hangsúlyt, amiket mások figyelemre se méltatnak. Elmélete szerint ezek őrizték meg igazán egy-egy mester utánozhatatlan ecsetvonásait. Valahogy így van ezzel House is: amíg kollégái és alávetettjei hajlamosak rögtön az „egész képet nézni” és a megszokást követni, vagy a korábbi példák, kutatási eredmények tekintélye mögé bújni, hősünk addig nem nyugszik, amíg minden homályos zegzugba be nem tekint. Legyen szó a belső szervekről, vagy a páciens lakásáról – ismét csak egy krimikre jellemző mozzanat.
A személyiségvonások terén is akad hasonlóság: Holmes és House két olyan pokróc természetű különc, aki saját zsenialitásának biztos tudatában kevés türelmet árul el környezete kevésbé pengeelméjű szereplői iránt. Ráadásul Holmes mellett is akad egy becsületes és hűséges barát: dr. Watson… akarom mondani Wilson alakjában.
Kórházi cowboy
Más megközelítés szerint House az a magányos, megkeseredett hős, aki a western sémáinak megfelelően már az első részben berúgja a kórház ajtaját, majd marad azért, hogy leszámoljon a rosszal, ami leginkább az emberi butaságon keresztül tör utat magának. Archetipikus westernhős: kötekedő alak, akiért titokban mégis rajonganak a nők, és akit csodálnak a férfikollégák. Győztesként kerül ki szinte minden párbajból, a magánéletben mégis kevesen szerencsétlenebbek nála. A végén, ahogy jött, úgy távozik: ellovagol, pontosabban elmotorozik a naplementébe. És ez a legvégső fricska a nézők felé, akik azt hitték, House egy különc, aki irtózik a konvencióktól, a közhelyes fordulatoktól.
Sántikáló antihumanista
House mondhatni magasról tesz azokra a humanista eszményekre, amiket sorozatbeli barátja és ellenpontja, Wilson képvisel. A humanizmus House szerint hazugság, az emberről alkotott filozófiai véleménye pedig igencsak messze van a szophoklészi szentenciától, miszerint „az embernél nincs semmi csodálatosabb”. Önző, hazug, és a célok érdekében minden eszközt megragadó élőlények vagyunk: ezek a House-féle antropológia alappillérei. Persze ő is manipulál, félrevezet, nyomást gyakorol – bár a cél, amiért ezt teszi, alapvetően üdvözlendő, csak éppen kevés lehetőséget hagy a nagy, megkönnyebbült összeborulásra.
Aki mélyebben érdeklődik a morcos doktor filozófiája iránt, az immár magyarul is tájékozódhat, hiszen a Micimackó elmeállapotát vagy a Malacka és a Tao viszonyát boncolgató szellemi nyalánkságok után törvényszerű, hogy Dr. House és a filozófia címmel létezzen szakmunka e tárgyban egy kötet. Érdemes még röviden megemlíteni Jennifer McMahon egyik írását, aki a híres-hírhedt francia egzisztencialista, Jean-Paul Sartre egyik sokat idézett kijelentése felől közelíti meg a különc diagnosztát: „a pokol az a másik ember”. A konvenciók és a megszokás segíthet ugyan, hogy ezt időről időre elfeledjük, csak aztán jön House, és leleplezi az öncsalást.
McMahon szerint House kényszeres szabadságféltése is ebből a felfogásból ered, ráadásul nyersesége a praktikum és a cinizmus keveréke: célratörő fogalmazásával elkerüli azokat a fölösleges köröket, amik egy humanista, empatikus orvos és a beteg között alakulnának ki, ezenfelül tisztában van az érzelmek változékonyságával és mulandóságával. Mivel semmilyen végső hit nem mozgatja – House tagadja a túlvilágot –, tetteit csak saját értékrendjéhez méri. És ez a sajátos értékrend az, ami a sorozat epizódjaiban a nélkülözhetetlen konfliktushelyzeteket előidézték nyolc hosszú éven át.
Szadista buddhista
És hogy mi köze a zen buddhizmusnak Doktor House-hoz? Ehhez talán a koanokat, vagyis a buddhizmusban fontos szerepet betöltő példázatokat kell megemlíteni. Ezek némelyike szélesebb körben is ismert, mint például a kérdés: milyen hangot ad ki egyetlen tapsoló tenyér?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!