Pár perccel a kezdés előtt még mindig nem volt biztos, hogy hol lesz a beszélgetés, ekkor már gyanakodhattam volna. A csúszás nem volt sok, ám a terem adottságai miatt mintha évek teltek volna el. Az ablakok a Szabó Ervin Könyvtár főbejáratára néztek, és a folyamatos nevetgélés, kiabálás és a Kálvin térről átszűrődő zene megalapozta a hangulatot.
A nagyrészt egyetemistákból álló hallgatóság 16 embert jelentett, akik lelkesen várták a beszélgetést. Mint megtudtam, azért, mert a termet nemrégiben újították fel, és az eddigiekkel ellentétében egyre népszerűbb a konferenciákat szervezők körében. A károlisok ennek nagyon örülnek, a külsős résztvevők azonban már nem biztos, hogy ugyanilyen lelkesen ülnek majd a fullasztó melegben és hangzavarban.
Hansági Ágnes, a Kontextus Műhely egyik alapítója, az egyetem irodalomtudományi oktatója volt az egyik moderátor. Lelkesedése és lenyűgöző, olykor már túlzott érdeklődése cseppet sem hagyott alább még a beszélgetés utolsó, százkettedik percében sem. Nagyon éles ellentétet képeztek a mögöttem alvó úrral, aki nagyjából félidőben adta meg magát.
Húsz perc után kiderült, hogy senki sem tudja megállapítani pontosan a könyv műfaját, de legalább sikerült alaposan átbeszélni, hogy mi nem, mert sem irodalom-, sem kultúrtörténeti, sem történelmi kutatás, mégis mindegyik egyben.
Néha olyan irányt vett a beszélgetés, mintha egy öregdiák-találkozón ült volna az ember ovisként, és mindenféle társalgásból kihagynák. A „régi szép idők” emlékeit felidézve már-már bántóan gyakran hangzott el, hogy a közönség nagy része ezt úgysem értheti, erre nem emlékezhet, túl fiatal, hogy átérezze. Ezt figyelembe véve nem is beszéltek élményeikről túl sokat, mindössze majdnem egy órát, s csak remélni tudom, hogy Szőnyei jobb író, mint előadó.
A közönséget igen kevéssé érintő témák mellett azt is megtudhattuk, hogy a jelentéseket legtöbbször Erika típusú írógéppel írták. A számunkra minden bizonnyal nagyon hasznos információ sajnos nem hagyott elég időt, hogy a könyvvel, megszületésének hátterével komolyabban foglalkozzunk. Ez mindössze egyetlen, elhanyagolható szempontból lett volna fontos: olyan alkotásról beszélünk, amilyenre még nem volt példa a magyar irodalomtörténetben. Hasonló témában születtek már kutatások, de egyik sem volt ilyen horderejű. A főként állambiztonsági iratokból elkészített mű két kötete összesen kétezer oldalas, és összefoglalja a teljes magyar kultúrát 1956-tól 1990-ig. Az egyik résztvevő úgy fogalmazott, hogy a könyv a modern politikai diktatúra lakmuszpapírja, mert leképezi az akkori írói élet sötét oldalát. A megfigyelések, besúgók rendszerének egyik legkomolyabb célpontja az irodalom volt, ezért lett ez a könyv fő témája. Lehallgatások: kit, mikor, hogyan? Ezekre a kérdésekre találunk választ a Titkos írásban.
„Egy megkésett gyászruha”, „olyan katarzisélmény, amire már nagy szükség volt”, „kolosszális alkotás” – ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel illették a könyvet a résztvevők.
