Mikszáthról szinte még az egyszeri Szent Péter esernyője-olvasó is tudja, hogy gyakran vette szájára, illetve vetette papírra a szlovákokat, még ha ezt a népmegnevezést nem is használta, sokkal inkább „a tótokat” és „a tótocskákat”. Hogy hallgattassék meg a másik fél is, északi szomszédaink a magyar parlamenti képviselő, író és újságíró halálának 100. évfordulóján konferenciát rendeztek arról, milyen szerepet töltött be Mikszáth Kálmán a regionalizmusban, illetve milyen a fogadtatása Szlovákiában? A konferenciának két esztendeje, de most elkészült belőle egy tanulságos, kétnyelvű könyvecske is.
Nyitva áll az ajtó a viták előtt
A Szlovák Intézet második emeleti aulájában tartott eszmecsere nyitányaként a házigazda intézmény képviselője egyből jelezte, sikamlós a téma. – Mindig nyitva áll az ajtónk az ilyen viták előtt – hangsúlyozta Jana Tomková. Mivel a 40 fős hallgatóság soraiban mindössze hárman nem beszéltek magyarul, fülbe súgós tolmácsolással megoldották a dolgot Peter Kásáéknak – a magyar felmenőkkel bíró eperjesi szlavisztikus sajnos nem tudja igazán jól a nyelvünket. A moderátor feladatait vállaló szegedi professzor, irodalomkritikus és műfordító, Karol Wlachovský viszont igen.
– Éppen két esztendeje, május 21-én tartottuk Mikszáth halálának kerek évfordulóján a konferenciát, amelyet a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma szervezett meg, a prágai és a varsói egyetemről is eljöttek Pozsonyba. Kerestük az összefüggést a mikszáthi jövőkép és a „manapság” között azon az alapon, amit az író is mondott: ez a mai világ nem bölcs, de nem volt a tegnapi sem, és a holnapi sem lesz az, van ebben valami vigasztaló – fogalmazott Wlachovský, aki szerint a párhuzamosság egyik alapját adhatja, hogy Mikszáthnál éppúgy nem a valóság van leírva, mint a mai újságokban.
Az ötvenes évek nyelvezetével
A konferenciaanyag összefoglalóját a fiatal Benyovszky Krisztián, a nyitrai egyetem magyar tanszékének oktatója készítette el a hallgatóság számára, nem bánva kesztyűs kézzel a rábízott anyaggal. A könyv megjelenése után például már biztosan mindenki tudni fog arról, hogy a varsói egyetem magyar szakos tanára, Elżbieta Szawerdo a nemességábrázolásnál leragadt az ötvenes évek fogalmainak szintjén, így kvázi hiánypótló próbálkozásnak nevezhető a Noszty fiú és A bábu című Bolesław Prus-mű összevetése. A többi szerzőnél is általánosságban elmondta, hogy mintha nem olvasták volna el figyelmesen az „alapanyagot”, és nem követnék minden esetben a terminológiai változásokat. A jelen lévő Peter Kása kapott némi dicséretet azért, hogy a Gavallérok elemzésekor külön figyelmet szentel Eperjes nyelvi viszonyainak és a nyelvek presztízshelyzetének, közvetítő szerepének is. Szintén pozitívumként említette, hogy több tudós is igyekezett utánajárni, mennyire hatottak Mikszáthra a sztereotípiák, összefoglalásként pedig felidézte, „némi felsőbbrendűséget mutató iróniája nem mutatott osztatlan sikert a szlovák nyelvű olvasók körében”.
A kétnyelvű kiadványoknál általában elkerülhetetlen baj ezúttal is megtörtént, amikor a magyar és szlovák oda-visszafordítást végezték: figyelmen kívül hagyták, hogy másra használja a novella szót a magyar és a szlovák nyelv – a Gavallérok szlovákban novella, magyarban viszont inkább kisregénynek tartják. Az összegzés összegzéseként Wlachovský még elmondta, hogy „a terminológiai változásokat a szlovák szerzők nem igazán vették figyelembe”.
Mikszáth veri Esterházyt
A kötethez bevezetőt kanyarító nemesvámosi Praznovszky Mihály rövid előadása formájával is igyekezett emléket állítani Mikszáthnak: írónk gyakran idézte ugyanis parlamenti felszólalásai elején, hogy „amint arra beszédem végén utalni fogok”, beszéde végén pedig azt, „amint arra beszédem elején utaltam”, miközben nem utalt soha semmire. Komolyra fordítva a szót, reménykedik benne, hogy a mai magyar irodalom kezdi megtalálni Mikszáthot, ez pedig a könyvkiadáson mérhető le.
„A jubileumig 30–40 évesek voltak a legújabb Mikszáth-fordítások, most nyáron viszont már az ötödik kötet jelenik meg ezer példányban, és egyre népszerűbb. Az, hogy a boltokban itthon nem nagyon találok Mikszáthot, végül is bizakodásra ad okot: elfogy” – jegyezte meg félig viccelődve Praznovszky. A tudós mindazonáltal nagyon hiányol egy kritikai kiadást, de erre már csak egy elhivatott és megfizetett új generáció lesz képes. Azt is elmondta még, hogy nemrég új Mikszáth-sorozat indult, a 22 kötetet 45 ezer példányban nyomták összesen, egy ifjú irodalomtörténész pedig a Metropol újságban csapott reklámot neki egy-egy nyúlfarknyi novella formájában, amit szintén kiad egy füzetkébe gyűjtve a Mikszáth Társaság.
Hogy mennyire nem veszett dolog Szlovákiában Mikszáthtal próbálkozni, az eladási adatok mutatják: az új könyvek évente kétszer annyira fogynak, mint például Esterházy Péter kötetei. A közönség soraiban némi megrökönyödést kiváltó mondat után már iramodott is a nézők elé Peter Kása, aki ott él, ahol Mikszáth gavallérjai tevékenykedtek. Az ő figyelmét a régi kor arisztokráciájának és az új, budapesti városi rétegnek az ellentéte vonzotta Mikszáth írásaihoz, illetve „melankóliává átalakuló groteszk humora”.
Bor és anekdota
Kását egy újabb szlovák vélemény követte, méghozzá Dana Huckováé, aki annak járt utána, milyen tematikai megfelelői vannak Mikszáth Felvidékről szóló írásainak a szlovák nyelvű irodalomban. A Szlovák Irodalomtörténeti Múzeum igazgatója a kisnemesség témaválasztásban találta meg a párhuzam alapját, s két szerzőt fel is tudott sorakoztatni érvei mögé, igaz egyikük leginkább a börleszk műfajában jeleskedik.
Milan Žitný, a pozsonyi egyetem professzora rövid előadásában azt emelte ki, szerencsés ez a helyzet például a némethez képest, ahol a nacionalizmus dominál az irodalomban.
A beszélgetés moderátora azzal igyekezett lekerekíteni a rendezvényt, hogy amin szlovák és magyar vitatkozni szokott, azok nagyon emberi dolgok: a tokaji bor és az anekdota – szerinte erre jelent gyógyírt némi Mikszáth és egy kis tokaji.
