Nemzeti büszkeségünk, a táncházmozgalom

Negyvenéves a táncházmozgalom, mi pedig most elmondjuk, hogy miért érdemes büszkének lennünk sajátos nemzeti kincsünkre.

Mégis, mi ez?

A Microsoft Word magyar verziója pirossal aláhúzza az egybeírt táncházmozgalom szót. Tánc-ház-moz-ga-lom. Újra megszámolom, öt szótag, eszerint valóban egybe kellene írni. Alighanem ismeretlen a kifejezés az alkalmazás számára, ahogy a programozó stáb sem ismerte, nem beszélve az általuk használt szótárról. És – bár aligha van még Magyarországon olyan, aki ne hallott volna róla – sokan a mai napig nem tudják, mi ez a mozgalom, mi az a táncház, népzene, népdal, néptánc.

Pedig érdemes megismerni a táncházba járók tízezreit, mivel ők alkotják a magyar társadalom egyik legszerencsésebb csoportját. Kisebb részük azért, mert a céltudatos hagyományőrzés keretében olyan zenei, táncos, kézműves világot támaszt föl a lehető legtermészetesebb módon, amelynek szellemi termékei – Bartók szavával élve – a művészi tökéletesség megtestesítői. Többségük pedig azért, mert a művészi tökéletességet egy olyan világban találták meg és teremtik azt újra, amely által ráadásul saját hagyományait mindennapja részeként adhatja tovább. Hiába nagyobb ez utóbbiak csoportja jelentősen, az ő indíttatásuk marad homályban a kívülálló számára.

A továbbsugárzó ihlet

Május 15-én este Timár Sándort köszöntik

Minden bizonnyal nem lett volna ekkora sikere, és természetesen szakmai haszna sem az egész táncházmozgalomnak, ha nem olyan szakemberek állnak a tánctanítás élére, mint Timár Sándor, a negyven évvel ezelőtti első táncház tánctanára. A neves koreográfus ugyanis Martin György néptánckutatóval együtt felismerte, hogy a falusiaktól ellesett, filmfelvételeken rögzített táncokat motívumokra kell bontani, és a kötött színpadi koreográfiák helyett azt kell megtanítani a városi táncházba járóknak, hogyan lehet ezekből egyénileg is autentikus módon szabadon táncolni. Tulajdonképpen ez a magyar táncházmodell lényege, amelyet nemrég elismert az UNESCO.

Kedden este hét órától egykori zenésztársai – Sebő Ferenc, Halmos Béla, Éri Péter, Virágvölgyi Márta, Kobzos Kiss Tamás – és jelenkori tanítványai, a feleségével, Timár Böskével közösen vezetett Csillagszemű Táncegyüttes tagjai köszöntik az idős mestert az első táncház negyvenéves évfordulója alkalmából a Művészetek Palotájában. Vendégként fellépnek még az Óbudai Népzeneiskola növendékei is. A műsor az Állami és Erkel Ferenc-díjas Érdemes művész Timár Sándor új irányt mutató legendás széki koreográfiájával kezdődik, a műsor után pedig az előcsarnokban rövid széki táncházba invitálják a közönséget.

A néptáncos, népzenész, kézműves azért csinálja, amit csinál, mert szép, és mert örömét leli benne. Táncházba járni, a paraszti világnak egyik legértékesebb szellemi terméke, a népzene és néptánc által eltölteni a szabadidőnket ma nem valamiféle elvakult – az utóbbi évtizedek egyik legszerencsétlenebb nyelvújítási leleményét használva – magyarkodás ösztönzi, hanem egyszerűen az, hogy szép. Egyszerre ad művészi és közösségi élményt. Ezt talán nehéz megérteni azoknak, akik az egész mozgalmat a kiskútkerekeskúttal és a mézeskalácshuszárral azonosítják, és akiknek még nem volt részük egy végigmulatott este után összekapaszkodva kalotaszegi hajnalikat, vagy a Sok születés napokat vígan megélhess köszöntőt énekelni a Boldogszülinapot helyett/mellett, akik nem ismerik a szatmári csárdás eleganciáját, a csávási pontozó virtuóz szépségét, a palatkai szökős erejét, vagy a széki lassú meghittségét.

A hagyományos paraszti kultúránk világa, amely évszázadokon át kölcsönhatásban állt az úgynevezett magas kultúrával, továbbsugárzó ihletet adott és vett a főbb európai és magyar szellemi áramlatokból, majd pedig kirostálva az időtől, és kérlelhetetlenül szelektálva a romlatlan ízléstől, sokszínű kulturális rendszert hozott létre. Ebben megtalálható őseink Keletről hozott zenei rétegétől kezdve minden művészeti korszak saját jellemző jegye. Példaként elegendő, ha a legelterjedtebb népzenekari felállást, a vonósbandát összevetjük a klasszikus vonósnégyessel.

Azt erősítsük, ami európaiságunkban, világpolgárságunkban is sajátosan magyar!

De kultúránknak népinek nevezett része nemcsak a történeti idősíkokat integrálja ily módon, hanem a magyar nemzet különböző etnikai csoportjait is. Ezért volt hiábavaló a Kádár-rendszer ügynökeinek jelentéseikben rendszeresen nacionalista jelzővel illetni a táncházakat, ahogyan hiába kerül elő burkolva, vagy kevésbé burkolva magukat liberális- és demokrataként pozicionáló sajtóorgánumok hasábjain ugyanez a vád. Örökségünkben ugyanis román, szlovák, zsidó, ruszin, cigány stb. dallamok és stílusjegyek egyformán jelen vannak, hangszeres zenénk nagy része pedig a cigánybandák felgyűjtése által maradhatott fent Rábaköztől Moldváig. E kulturális sokszínűség is záloga annak, hogy a táncházmozgalom minden nyíltszívű, mások és saját kultúrája iránt egyformán érdeklődő, és ezen kultúrák értékeit egyformán elismerő embert vár. Igaza van Goethének abban, hogy idegen nyelveket kell tanulni ahhoz, hogy a sajátunkat értékelni tudjuk. Ezt a gondolatot azonban érdemes Kodályéval kiegészíteni: „Aki nem tartozott soha valamely nemzethez, az nem tartozhatik soha az emberséghez. Az csak mint afféle emberkivonat, ember-séma hányódik a világban. […] Aki egy nemzetet megértett, csak az érthet meg egy mást, s aki egyet sem, hogy akarna százat? […] Csak az léphet elő világpolgárrá, aki előbb egy ország polgára volt.”

Mégis, hazánkban mintha a magyar és nemzetközi – nyugati, vagy a szomszédos országból származó – kulturális értékeket, ezek elismerését nem egymás kiegészítőjeként, egészséges világlátás kialakításához szükséges nélkülözhetetlen párjaként tekintenék. Mintha egyik kizárná a másikat. Pedig nem akkor fogunk Európához tartozni (Európán elsősorban a Norman Davies-i értelemben vett, például Dante–Bach–Wajda háromszög által körbehatárolható, kereszténységre épülő szellemi közösséget értem, sokkal inkább, mint a sokszor ennek értékrendszerével nekifeszülni látszó intézményrendszert), ha igazodáskényszertől vezérelve rettegünk mindentől, ami a sajátunk. Éppen ellenkezőleg: minthogy saját kultúránk történelmünkkel együtt szervesen fejlődött az egész földrészével, azáltal tudunk izgalmas és értékes részei maradni, ha arra fektetjük a hangsúlyt, mi az, ami európaiságunkban, világpolgárságunkban sajátosan magyar. Ehhez pedig kiváló lehetőség saját népzenénk és néptáncunk népszerűsítése.

Kérjük, lapozzon »»»
---- Tánc az éjjeli buszon ----
Nem majmolni kell: felmutatni, ami eleve adott

Nem ismerjük föl a népzenénkben lévő magával ragadó értéket, vonzerőt, amit jól jelez, hogy szívesebben mutogatunk magunkról ötödrangú pop-rock mainstreambe tartozó zenekarokat, ahelyett, hogy – az egyébként szintén a táncházmozgalom részét képező – Ferenczi György és a Rackajamre, a Napra zenekarra vagy a Dresch Quartettre lennénk büszkék. Pedig nyilvánvaló, hogy ha valaki dzsesszt jön hallgatni Magyarországra, nem elsősorban a New York-i sztenderdek fogják érdekelni, hanem az, hogy milyen a magyar dzsessz. Nem beszélve autentikus zenekaraink színvonaláról és produkciójuk elemi erejéről a Tükrös Zenekartól Pál István „Szalonna” bandájáig.

Az elmúlt negyven év alatt a táncházmozgalom rohamosan növekedett. Tagjai nagy része ma a fiatalok köréből kerül ki, akik ezrével választják maguknak ezt az élet- és szórakozási formát, sokan hivatást és párt is itt találnak. Csak Budapesten minden napra két-három táncház és folk-kocsma jut. Országszerte és a határon túl pedig több száz helyen lehet már népzenét tanulni, és pár éve már a legmagasabb fokon, a Zeneakadémián is elindult az oktatás. Az UNESCO tavaly a magyar táncházat mint módszert fölvette a világ szellemi kulturális örökségének listájára. Ennek ellenére a népzene és a belőle táplálkozó műfajok nem részesülnek egyenlő elbírálásban a médiában. A rádiókban csúcsidőben elvétve hallani népzenét, a tévéről nem is beszélve (ezzel együtt megemlítendő, és örömteli a Duna TV, az MTVA és a Hagyományok Háza által közösen indított Fölszállott a Páva 2012 tehetségkutató kezdeményezés). A táncegyüttesek, táncházak, művészeti iskolák mindemellett napi gondokkal küzdenek.

Egy emlékezetes pontozó az éjszakai 923-as buszon

Gondolataimat személyes élménybeszámolóval zárom. Egy debreceni fiatalemberrel történt rendhagyó találkozásomat idézem fel. Színhelye az éjszakai 923-as busz volt, ahol sógorom legénybúcsúja folyt. Egy brácsás társammal muzsikáltunk a legénybarátoknak, akik az utasokkal együtt énekelték épp a Kossuth-nótát. A Nyugatinál a Bank diszkóból nagyobb csapat szállt föl a buszra, köztük egy bőrdzsekis, trendin belőtt hajú srác. Döbbenten rám nézett, majd így szólt: pontozót! A csodálkozás átragadt rám, de nem várakozhattam sokáig, húzni kezdtem az általa rendelt táncot. Mire ő a csuklós busz közepén, néha a korlátokon megtámaszkodva eljárt egy lapádi pontozót az utasok vastapsától kísérve. Utána folytatódott az éneklés.

Akik életben tartják

Ez a példa is bizonyítja: az első táncházak elindítói, ifj. Csoóri Sándor, Halmos Béla, Jánosi András, Novák Ferenc, Sebő Ferenc, Tímár Sándor, és sokan mások helyesen gondolták, hogy a néptánc és a népzene a városban is életképes lesz.

Isten éltesse hát a gyereküket hetente kétszer tánccsoportba cipelő anyukáktól a hajnalig mulató és mulattató bőgősökig mindazokat, akik életben tartják negyven éve! És Isten éltesse azokat, és azok emlékét, akiktől megtanulták ezt a zenét és táncot, és akik fölgyűjtötték azt Bartók Bélától Kallós Zoli bácsiig, Neti Sanyi bácsitól Varga Istvánig!

• • •

A szerző népzenész prímás

Vissza a cikk elejére »»»