Ottlik 100: valóban minden megvan + Galéria

Telt ház, tudomány, művészet és élmény – ezek a fogalmak szereztek egy jó estét a látogatóknak kedd este a Petőfi Irodalmi Múzeumban, amikor megnyílt az Ottlik Géza 100. születésnapjára rendezett, Minden megvan című kiállítás. Elégedettek vagyunk.

Szerinted ez az a tweedzakó, amiben azokon a fotókon is van? – kérdeztem egy napilapos kolleginát egyszerre két helyre is mutatva: magára a zakóra és vele szemben a falon három fényképre. – A legendás tweedzakó? Hát, ide csak az van írva, hogy „Ottlik Géza tweedzakója”, de ugyanolyan, mint a képeken – jött a válasz. Ezen aztán elviccelődtünk. Ottliknak vajon ez az egy volt belőle, vagy külön tweedzakószekrényt rendszeresített annak idején? Bezzeg ha a múzeumi tájékoztató cetlire, amit a zakó mellé fektettek a vitrinben, azt írták volna, hogy Ottlik egyik tweedzakója, akkor mindjárt más lenne a helyzet, eszünkbe sem jutna felvetni az egyes szám és többes szám kérdését. De hát ilyen ez a nyelv, pontosságot követel.

Mindegy, Ottlik végül nem érte meg, 1990-ben hunyt el, hogy a brit parlament 1993-ban törvényt hozzon a tweedzakó védelmére és előállításának mikéntjére: 100 százalék tiszta, szűz gyapjúból, házi manufaktúrában készülhet csupán, a lordok és szőrök nagy örömére.

Alig egy órával azelőtt még a PIM dísztermében ültünk, a kalapomnak sem tudtam széket biztosítani, annyian voltak. Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész beszélt, hogy ugyan a szöveg és a tér (vagyis irodalom és kiállítás) kapcsolatának problematikája neki nem szakterülete, de azért az előbbiről szívesen beszél. Én meg speciel szívesen hallgattam fejtegetéseit az Ottlik-szövegek olvasásmódjának változásáról. Tudniillik Ottlik főműve, az Iskola a határon évtizedeken át a szabadság regénye volt – „a szabadság enyhe mámora”, mondja a szöveg –, de közelebbről vizsgálva a kérdést azért ennél bonyolultabb dologról van szó, hiszen az is benne van, hogy „egy pillanatra világossá vált a talaj alaprétegződése, amin éltem: a kimondhatatlan érzés, hogy mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van”. Váratlan és meglepő mondat – mondta Kulcsár Szabó, s máris lefordította mindezt magyarra: az Iskola a határon egy liminális helyzet regénye. Victor W. Turner skót származású etnológus fogalma határhelyzetet jelent, esetünkben a regény szereplőinek határhelyzetét, azt, hogy a kamaszokból miként akarnak koravén férfit faragni a katonai reáliskolában. Kulcsár Szabó szerint ma már könnyebben felismerjük az olvasásnak ezt a rétegét, hiszen a szabadság fogalma a rendszerváltás előtt nem engedte az annál is mélyebb olvasatot felszínre hozni. Újraolvasás, vagyis miként olvassuk másképpen Ottlik regényét ma – az irodalomtörténész ezt a kérdést állította tehát az író 100. születésnapja körül zajló események középpontjába, s azzal zárta, hogy akkor él igazán egy irodalmi mű, ha korról korra másképpen tudjuk értelmezni.

Aztán Németh Gábor író olvasta fel megnyitóbeszédét, olyat, amilyet egy írónak ilyenkor kell, s amit csak az informatív, fordulatos, humoros és intellektuális jelzőkkel tudok illetni. A felolvasás közben izgalomtól remegő kéz hivatott vizuálisan is jellemezni az első mondatokat, amelyek arról szóltak, hogy a megnyitó előtt egy nappal az író itt járt, megnézte, miként állnak a kiállítás dolgai, s megrémült: minden összevissza van, és nincs itt semmi. Aztán persze itt is kiderült, „hogy mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van”. Ugyanis a kiállítás megnyitójára már nyilván minden a helyére került. Németh Gábort viszont továbbra sem hagyta nyugodni a félelem. Ottlik-kulcstartók? Medve – főszereplő, Iskola a határon – szökése mint vezetett túra, amin részt venni csak akkor lehet, ha személyi okmány van nálunk? – ilyenek ezek a félelmetes kérdések. S aztán a sztori, hogy az Örley-kör megalakulása után Garaczi László beleivott Ottlik otthagyott poharába. S aztán a fotók, hogy először Ottlik tulajdonképpen Don Corleone, végül szalmakalapban, törölközővel a nyakában, pizsamában ül az erkélyen, kigombolódott sliccel, s hogy ilyen fényképeket nem szokás közölni. Aztán mégis.

Így hát, így nyílt meg az Ottlik Géza 100. születésnapjára rendezett kiállítás a PIM-ben, a Minden megvan. Tudományosan és művészi színvonalon egyaránt. Minden megvolt, minden megvan, minden meglesz. Maga a tárlat is, az Ottlik-szövegekkel teleírt plexifalak, amik átlátszóságukban is rendkívül jól tagolták a nagyobb nappali méretű teret. A kiállítás rendezői, Kovács Ida és Werniczer Júlia irodalomtörténészek jól gazdálkodtak. Igen, megvan a keresztlevél, megvan a bridzsasztal, megvannak a nők, megvannak a képeslapok, megvannak a festmények, s megvan Esterházy ajándéka is, az egyetlen lap, bekeretezve, amelyre kézzel írva ráfért az egész Iskola a határon. S persze: megvan a zakó.

Szóval valóban minden megvan. De hogy egy vagy több zakó, azt már csak a nyelv tudja.

(Minden megvan – Ottlik Géza-emlékkiálltás. Petőfi Irodalmi Múzeum, látogatható 2013. január 30-ig.)