A szexuális forradalom romantikája + Galéria

Robert Mapplethorpe képes még a minden kétséget kizáróan extrém dolgokat is stilizálni és sajátos szépséggel felruházni.

A konzervatív gondolkodók háza táján az ilyen hőbörgést eleve nem szokták túlságosan lelkesen fogadni. A forradalmárok csillogó tekintete csak egy pillanatig szép, a valóságot a konszolidáció, az Új Rend jelenti, ami épp olyan lesz, mint a korábbi, ha nem rosszabb. Ez az egész ’68-as izé meg amúgy is több sebből vérzik, tehát Mapplethorpe képei 2012-ben már egészen máshogy mutatnak, mint egykoron. A mai fiatalok már a konszolidáció gyermekei. Számukra a forradalom valami távoli mese, és vagy egyszerűen nem érdekli őket, vagy röhögnek rajta. Marx akár dörzsölheti a tenyerét, mennyire igaza volt, amikor azt mondta, hogy a történelem ismétli önmagát, de ami először tragédia, másodjára komédia. Vietnami háború vs. Európa parlamenti alkotmányvita. Mapplethorpe vs. Terry Black.

Ma már korántsem forradalmi tett homoszexuálisokról erotikus képeket készíteni, sőt. Mindennaposnak számítanak a melegfelvonulások, minden hétre jut egy coming out a bulvársajtóban. Az egykori forradalom dokumentumait részrehajlás nélküli szemmel tudjuk immár nézni, s a fejlemények tudatában mindenki eldönti, hogy ez számára nosztalgikus albumnézegetés, vagy fanyalgó, érdektelen, netán dühítő dolog. Hogy érdekli-e egyáltalán, miként bomlik ki a félénk, törékeny és érzékeny Robertből, a hatgyerekes katolikus család kis ministráns fiából a new yorki celebvilág fotós ikonja, a meleg aktivista. Ha csak ennyiről lenne szó, e sorok írója simán újra bojkottra sarkallna, hisz megtette már korábban a teszkó-gazdaságos-lengyel-pornó-feminista esetében is. Mapplethorpe azonban más.

A politikai-ideológiai felszín alatt értékes rétegek vannak. Ahogy Delacroix vagy David képei a hősiesség, a hit dokumentumaiként maradtak fenn, egy sokak szemében vitatható történelmi eseményről és korszakból, szépségük révén mégis szintet emelkedtek. Marat politikai lemészárlásának véres és csöppet sem dicső momentuma egy csodálatos festményen él örökre. Valami hasonló történik Mapplethorpe képein is.

A fotográfiákon megjelenő flamboyant meleg szubkultúra egyik fő mentora, Sam Wagstaff által félénk fotósnak nevezett Mapplethorpe mai szemmel nézve egyáltalán nem szép vagy dicső világba csöppent. Ez a homo- és egyéb fékevesztett szexuális orgiának az a bugyra, amelyikre még a meleg aktivisták sem túl büszkék. Az orgia, amelyből felébredve született meg a cinikus és szkeptikus posztmodern a nyolcvanas évek végén, Mapplethorpe halála után. Szadomazó, promiszkuitás, drogok és a végén az AIDS. Ez az a közeg, amely kinyírta Keith Harringet, a pop-performansz művész Klaus Nomit, és magát Sam Wagstaffot is, akinek a révén e szubkultúra először került a nagy és menő galériák falára. Wagstaff volt az, aki a pop art, a konceptualizmus és a performansz egyik első nagy propagátorának számított. 1987-ben az elsők közt végzett vele az AIDS, két év múlva követte partnere, Mapplethorpe.

A történet tehát nem annyira szép, mint a képek, amiket elénk tár. A fiatalon elhunyt Mapplethorpe nem láthatta, mi lett mindabból, aminek ő a közepébe csöppent. Ugyan még mindig sokkolóak a tűélesen befotózott autofellációk, koprofágiák és hasonló „érdekességek”, de hát a „meleg forradalom” – amit akkor az Amerikai Családvédelmi Egyesület és egyéb vallásos és konzervatív egyesületek ellen a szólás és egyéb szabadságjogokért vívtak – nem válogatott az eszközökben. Mapplethorpe ebben a harcban zászlóvivő volt; harcos, propagandisztikus szerepeket is vállaló, ám mégis független művész. A konzervatív körök szemében szálka és ellenség, elvbarátai számára viszont összeférhetetlen különc.

Ez a kiállítás azonban nem a Portpholio X című szado-mazo sorozat képeit mutatja be, jóval inkább az esztétizáló és művészi szándékait hagyományosabban megfogalmazó művésznek állít emléket. A Patti Smith énekesnővel élete végéig szoros kapcsolatban álló, korlátait fokozatosan levetkőző félénk fotós portréját rajzolja fel, aki minden harcossága ellenére alig hagyta el műtermét. Hírességektől a prostikig és pornósokig álltak modellt képeihez, sokszor, sőt többnyire pucéran. A művek komponáltsága, kigondoltsága képes még a minden kétséget kizáróan extrém dolgokat is stilizálni és sajátos szépséggel felruházni. A kikötözött szado-mazo fiú majdhogynem Szent Sebestyénné lényegül, s nem szándékolatlanul. Mapplethorpe művészi igényessége és programja, ha úgy tetszik, kunstwollenje jóval túlmutat a meleg exhibicionizmuson. Ahogy maga Mapplethorpe fogalmaz: „A tökéletesség azt jelenti, hogy semmi nem kérdőjeleződik meg a képen. Van néhány képem, amelyeken tényleg nem lehet azt a levelet vagy azt a kezet elmozdítani. Ott vannak, ahol lenniük kell. Nincs kérdés, csakúgy, mint az igazán nagy festmények esetében. A tökéletlenséget gyakran érzem a kortárs művészet problémájának. Ez nem anatómiai pontosságot jelent persze; egy Picasso-portré például tökéletes. Egyszerűen nem megkérdőjelezhető. A legjobb képeim esetében nincs kérdés – a mű van.”

(Robert Mapplethorpe – Ludwig Múzeum. Látogatható szeptember 30-áig.)

A szexuális forradalom romantikája

A szexuális forradalmat a ma már jórészt nyugdíjkorban járó „öregek” vívták a hatvanas években. A Baby Boom Generáció hippie-punk és egyéb lázadói még őszinte forradalmi dühvel rontottak neki a szexuális és társadalmi korlátoknak és fejeztek ki olyan identitásokat, amelyeket addig nem. Azóta persze már többször megkapták a mai fiataloktól a „középső ujjas gesztust” ők is. Sic transit Gloria Mundi. Robert Mapplethorpe fotói a Ludwig Múzeumban.

A konzervatív gondolkodók háza táján az ilyen hőbörgést eleve nem szokták túlságosan lelkesen fogadni. A forradalmárok csillogó tekintete csak egy pillanatig szép, a valóságot a konszolidáció, az Új Rend jelenti, ami épp olyan lesz, mint a korábbi, ha nem rosszabb. Ez az egész ’68-as izé meg amúgy is több sebből vérzik, tehát Mapplethorpe képei 2012-ben már egészen máshogy mutatnak, mint egykoron. A mai fiatalok már a konszolidáció gyermekei. Számukra a forradalom valami távoli mese, és vagy egyszerűen nem érdekli őket, vagy röhögnek rajta. Marx akár dörzsölheti a tenyerét, mennyire igaza volt, amikor azt mondta, hogy a történelem ismétli önmagát, de ami először tragédia, másodjára komédia. Vietnámi háború vs. Európa parlamenti alkotmány-vita. Mapplethorpe vs. Terry Black.

Ma már korántsem forradalmi tett homoszexuálisokról erotikus képeket készíteni, sőt. Mindennaposnak számítanak a melegfelvonulások, minden hétre jut egy coming out a bulvársajtóban. Az egykori forradalom dokumentumait részrehajlás nélküli szemmel tudjuk immár nézni, s a fejlemények tudatában mindenki eldönti, hogy ez számára nosztalgikus albumnézegetés, vagy fanyalgó, érdektelen, netán dühítő dolog. Hogy érdekli-e egyáltalán, miként bomlik ki a félénk, törékeny és érzékeny Robertből, a hat gyerekes katolikus család kis ministráns fiából a new yorki celebvilág fotós ikonja, a meleg aktivista. Ha csak ennyiről lenne szó, e sorok írója simán újra bojkottra sarkallna, hisz megtette már korábban a teszkó gazdaságos lengyel pornó-feminista esetében is. Mapplethorpe azonban más.

A politikai-ideológiai felszín alatt értékes rétegek vannak. Ahogy Delacroix vagy David képei a hősiesség, a hit dokumentumaiként maradtak fenn, egy sokak szemében vitatható történelmi eseményről és korszakból, szépségük révén mégis szintet emelkedtek. Marat politikai lemészárlásának véres és csöppet sem dicső momentuma egy csodálatos festményen él örökre. Valami hasonló történik Mapplethorpe képein is.

A fotográfiákon megjelenő flamboyant meleg szubkultúra egyik fő mentora, Sam Wagstaff által félénk fotósnak nevezett Mapplethorpe mai szemmel nézve egyáltalán nem szép vagy dicső világba csöppent. Ez a homo- és egyéb fékevesztett szexuális orgiának az a bugyra, amelyikre még a meleg aktivisták sem túl büszkék. Az orgia, amelyből felébredve született meg a cinikus és szkeptikus posztmodern a nyolcvanas évek végén, Mapplethorpe halála után. Szadomazó, promiszkuitás, drogok és a végén az AIDS. Ez az a közeg, amely kinyírta Keith Harringet, a pop-performansz művész Klaus Nomit, és magát Sam Wagstaffot is, akinek a révén e szubkultúra először került a nagy és menő galériák falára. Wagstaff volt az, aki a pop art, a konceptualizmus és a performansz egyik első nagy propagátorának számított. 1987-ben az elsők közt végzett vele az AIDS, két év múlva követte partnere, Mapplethorpe.

A történet tehát nem annyira szép, mint a képek, amiket elénk tár. A fiatalon elhunyt Mapplethorpe nem láthatta, mi lett mindabból, aminek ő a közepébe csöppent. Ugyan még mindig sokkolóak a tűélesen befotózott autofellációk, koprofágiák és hasonló „érdekességek”, de hát a „meleg forradalom” – amit akkor az Amerikai Családvédelmi Egyesület és egyéb vallásos és konzervatív egyesületek ellen a szólás és egyéb szabadságjogokért vívtak – nem válogatott az eszközökben. Mapplethorpe ebben a harcban zászlóvivő volt, harcos, propagandisztikus szerepeket is vállaló, ám mégis független művész. A konzervatív körök szemében szálka és ellenség, elvbarátai számára viszont összeférhetetlen különc.

Ez a kiállítás azonban nem a Portpholio X című szado-mazo sorozat képeit mutatja be, jóval inkább az esztétizáló és művészi szándékait hagyományosabban megfogalmazó művésznek állít emléket. A Patti Smith énekesnővel élete végéig szoros kapcsolatban álló, korlátait fokozatosan levetkőző félénk fotós portréját rajzolja fel, aki minden harcossága ellenére alig hagyta el műtermét. Hírességektől a prostikig és pornósokig álltak modellt képeihez, sokszor, sőt többnyire pucéran. A művek komponáltsága, kigondoltsága képes még a minden kétséget kizáróan extrém dolgokat is stilizálni és sajátos szépséggel felruházni. A kikötözött szado-mazo fiú majdhogynem Szent Sebestyénné lényegül, s nem szándékolatlanul. Mapplethorpe művészi igényessége és programja, ha úgy tetszik, kunstwollenje jóval túlmutat a meleg exhibicionizmuson. Ahogy maga Mapplethorpe fogalmaz: „A tökéletesség azt jelenti, hogy semmi nem kérdőjeleződik meg a képen. Van néhány képem, amelyeken tényleg nem lehet azt a levelet vagy azt a kezet elmozdítani. Ott vannak, ahol lenniük kell. Nincs kérdés, csakúgy, mint az igazán nagy festmények esetében. A tökéletlenséget gyakran érzem a kortárs művészet problémájának. Ez nem anatómiai pontosságot jelent persze; egy Picasso portré például tökéletes. Egyszerűen nem megkérdőjelezhető. A legjobb képeim esetében nincs kérdés – a mű van.”

A szexuális forradalom romantikája

A szexuális forradalmat a ma már jórészt nyugdíjkorban járó „öregek” vívták a hatvanas években. A Baby Boom Generáció hippie-punk és egyéb lázadói még őszinte forradalmi dühvel rontottak neki a szexuális és társadalmi korlátoknak és fejeztek ki olyan identitásokat, amelyeket addig nem. Azóta persze már többször megkapták a mai fiataloktól a „középső ujjas gesztust” ők is. Sic transit Gloria Mundi. Robert Mapplethorpe fotói a Ludwig Múzeumban.

A konzervatív gondolkodók háza táján az ilyen hőbörgést eleve nem szokták túlságosan lelkesen fogadni. A forradalmárok csillogó tekintete csak egy pillanatig szép, a valóságot a konszolidáció, az Új Rend jelenti, ami épp olyan lesz, mint a korábbi, ha nem rosszabb. Ez az egész ’68-as izé meg amúgy is több sebből vérzik, tehát Mapplethorpe képei 2012-ben már egészen máshogy mutatnak, mint egykoron. A mai fiatalok már a konszolidáció gyermekei. Számukra a forradalom valami távoli mese, és vagy egyszerűen nem érdekli őket, vagy röhögnek rajta. Marx akár dörzsölheti a tenyerét, mennyire igaza volt, amikor azt mondta, hogy a történelem ismétli önmagát, de ami először tragédia, másodjára komédia. Vietnámi háború vs. Európa parlamenti alkotmány-vita. Mapplethorpe vs. Terry Black.

Ma már korántsem forradalmi tett homoszexuálisokról erotikus képeket készíteni, sőt. Mindennaposnak számítanak a melegfelvonulások, minden hétre jut egy coming out a bulvársajtóban. Az egykori forradalom dokumentumait részrehajlás nélküli szemmel tudjuk immár nézni, s a fejlemények tudatában mindenki eldönti, hogy ez számára nosztalgikus albumnézegetés, vagy fanyalgó, érdektelen, netán dühítő dolog. Hogy érdekli-e egyáltalán, miként bomlik ki a félénk, törékeny és érzékeny Robertből, a hat gyerekes katolikus család kis ministráns fiából a new yorki celebvilág fotós ikonja, a meleg aktivista. Ha csak ennyiről lenne szó, e sorok írója simán újra bojkottra sarkallna, hisz megtette már korábban a teszkó gazdaságos lengyel pornó-feminista esetében is. Mapplethorpe azonban más.

A politikai-ideológiai felszín alatt értékes rétegek vannak. Ahogy Delacroix vagy David képei a hősiesség, a hit dokumentumaiként maradtak fenn, egy sokak szemében vitatható történelmi eseményről és korszakból, szépségük révén mégis szintet emelkedtek. Marat politikai lemészárlásának véres és csöppet sem dicső momentuma egy csodálatos festményen él örökre. Valami hasonló történik Mapplethorpe képein is.

A fotográfiákon megjelenő flamboyant meleg szubkultúra egyik fő mentora, Sam Wagstaff által félénk fotósnak nevezett Mapplethorpe mai szemmel nézve egyáltalán nem szép vagy dicső világba csöppent. Ez a homo- és egyéb fékevesztett szexuális orgiának az a bugyra, amelyikre még a meleg aktivisták sem túl büszkék. Az orgia, amelyből felébredve született meg a cinikus és szkeptikus posztmodern a nyolcvanas évek végén, Mapplethorpe halála után. Szadomazó, promiszkuitás, drogok és a végén az AIDS. Ez az a közeg, amely kinyírta Keith Harringet, a pop-performansz művész Klaus Nomit, és magát Sam Wagstaffot is, akinek a révén e szubkultúra először került a nagy és menő galériák falára. Wagstaff volt az, aki a pop art, a konceptualizmus és a performansz egyik első nagy propagátorának számított. 1987-ben az elsők közt végzett vele az AIDS, két év múlva követte partnere, Mapplethorpe.

A történet tehát nem annyira szép, mint a képek, amiket elénk tár. A fiatalon elhunyt Mapplethorpe nem láthatta, mi lett mindabból, aminek ő a közepébe csöppent. Ugyan még mindig sokkolóak a tűélesen befotózott autofellációk, koprofágiák és hasonló „érdekességek”, de hát a „meleg forradalom” – amit akkor az Amerikai Családvédelmi Egyesület és egyéb vallásos és konzervatív egyesületek ellen a szólás és egyéb szabadságjogokért vívtak – nem válogatott az eszközökben. Mapplethorpe ebben a harcban zászlóvivő volt, harcos, propagandisztikus szerepeket is vállaló, ám mégis független művész. A konzervatív körök szemében szálka és ellenség, elvbarátai számára viszont összeférhetetlen különc.

Ez a kiállítás azonban nem a Portpholio X című szado-mazo sorozat képeit mutatja be, jóval inkább az esztétizáló és művészi szándékait hagyományosabban megfogalmazó művésznek állít emléket. A Patti Smith énekesnővel élete végéig szoros kapcsolatban álló, korlátait fokozatosan levetkőző félénk fotós portréját rajzolja fel, aki minden harcossága ellenére alig hagyta el műtermét. Hírességektől a prostikig és pornósokig álltak modellt képeihez, sokszor, sőt többnyire pucéran. A művek komponáltsága, kigondoltsága képes még a minden kétséget kizáróan extrém dolgokat is stilizálni és sajátos szépséggel felruházni. A kikötözött szado-mazo fiú majdhogynem Szent Sebestyénné lényegül, s nem szándékolatlanul. Mapplethorpe művészi igényessége és programja, ha úgy tetszik, kunstwollenje jóval túlmutat a meleg exhibicionizmuson. Ahogy maga Mapplethorpe fogalmaz: „A tökéletesség azt jelenti, hogy semmi nem kérdőjeleződik meg a képen. Van néhány képem, amelyeken tényleg nem lehet azt a levelet vagy azt a kezet elmozdítani. Ott vannak, ahol lenniük kell. Nincs kérdés, csakúgy, mint az igazán nagy festmények esetében. A tökéletlenséget gyakran érzem a kortárs művészet problémájának. Ez nem anatómiai pontosságot jelent persze; egy Picasso portré például tökéletes. Egyszerűen nem megkérdőjelezhető. A legjobb képeim esetében nincs kérdés – a mű van.”