Bármit is írtak az írók, a szovjet tankok attól még itt voltak

Mi a hasonlóság a szovjet pezsgő és a világirodalmi sorozat között? Horváth Sándor történész a Kádár-korszak kultúrpolitikájáról.

– A Kádár-korszak társadalomképébe hogyan illeszkedett a kultúra, a kultúrpolitika?
– Már 1958-ban nagyon komolyan foglalkoztak azzal, hogyan lehet a kultúrafogyasztást a saját eszközeikkel befolyásolni. A szorgosan vezetett jegyzőkönyvekből kiderül, hogy a legmagasabb fórumokon tárgyalták például az egyes írók álláshoz és lakáshoz juttatásának, vagy éppen háttérbe szorításának a kérdését. Kiemelt fontosságú volt a kultúrpolitika, és különösen az írókkal foglalkoztak sokat. Ezen a téren komoly változás történt a Rákosi-korszakhoz képest. Az irodalomban megjelenhetett valamiféle szabadság vagy önbeteljesítés is, ami segítette a társadalom tagjait abban, hogy úgy érezzék, már egy másik világban élnek.

– Mi volt az oka annak, hogy éppen az irodalom vált ennyire kiemelt fontosságúvá?
– Ennek az lehet az oka többek között, hogy az irodalomfogyasztás ugrott meg a legnagyobb mértékben. Gyakorlatilag évtizedenként megduplázódott az eladott könyvek száma. A tévét leszámítva semmilyen más területen nem volt ekkora a fogyasztásnövekedés. Hiába akarták például megtölteni a színházakat bérletesekkel. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy amikor az emberek egy jelentős része elhagyta az országot vagy börtönben ült, a másik részük elkezdett szépirodalmat olvasni, hiszen éppen 1957 és 1963 között történt a legnagyobb ugrás ezen a téren. Egyébként a Rákosi-korban és Kádár alatt is rengeteget költöttek a filmgyártásra, de maga a moziba járás szokása változott meg, a tévé miatt sokan már otthon néztek filmeket. Az egyes magyar filmek nézettsége, ha nem is nagymértékben, de csökkent, ami abból is fakadt, hogy a hatvanas évektől már engedélyezték bizonyos francia vagy amerikai filmek bemutatását a mozikban. Emiatt a film már korántsem számított a hetvenes évektől annyira meghatározó társadalomformáló tényezőnek, mint az irodalom. A hatvanas-hetvenes években, ha valaki egy jelenről szóló kortárs szépirodalmi művet vagy szociográfiát vett a kezébe, akkor azzal az elvárással tette azt, hogy társadalomkritikát kap majd. Ezzel szemben a Népszabadságot, és úgy általában a sajtót nem ilyen szándékkal olvasták az emberek. Az irodalomnak ezt bizonyos szempontból feladatává is tették. E mellett a könyv fogyasztási cikké is vált.

– Vagyis presztízse lett az olvasásnak és a könyv birtoklásának?
– A korszak kezdetén a falusiak többsége még nem tartott könyvet otthon. Később ezek a falusiak – akik közül sokan a városba költöztek idővel – már vásárolták a könyveket, mivel egyfajta lakberendezési tárggyá is vált. A Világirodalom remekei-sorozatot ezért is tudták eladni 145 ezer példányban. Ráadásul nagyon olcsón is adták a könyveket. Az utóbbi években egyébként több tanulmány is megjelent arról, hogy mennyire fontos volt például a Szovjetunióban az, hogy bizonyos luxus fogyasztási termékek mindenki számára elérhetővé váljanak. Miközben 1937-ben rengeteg embert kivégeztek vagy a Gulágra küldtek, Sztálin egyik bizalmasa, Mikojan azzal foglalkozott, hogy mi legyen a pezsgő alapanyaga. És bizonyos szempontból ez egy sikertörténet volt, hiszen világszerte ismert lett a szovjet pezsgő, a szovjet emberek pedig leemelhették a boltok – egyébként szinte teljesen üres – polcairól ezt a korábban luxusnak számító cikket. Van bizonyos párhuzama ennek a könyvvel is. Az más kérdés, valóban fogyasztották-e az otthonok polcaira kerülő könyveket a tulajdonosaik.

Horváth Sándor: „Amikor az emberek egy jelentős része elhagyta az országot vagy börtönben ült, a másik
részük elkezdett szépirodalmat olvasni”

Fotó: Béres Attila

– Megállapítható utólag, hogy a valóságban mekkora volt az olvasók száma?
– A nyolcvanas évek elején már számos olvasásszociológiai tanulmány készült, aminek az eredményeit – ha csak nagyon szűk körben is –, de már publikálhatták. Ezekből kiderül, hogy annak ellenére, hogy a könyvfogyasztás 1960 és 1980 között megnégyszereződött, az emberek durván fele abban az időben sem vett könyvet a kezébe. Hiába épült ugyanis sokkal inkább az irodalomra az a korszak, a tévézés már akkor is hódított. Ha megnézzük az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztályának iratait, akkor rendre úgy találjuk, hogy a tévében megjelenő tartalmakat egy idő után sokkal inkább ellenőrizték. A társadalom nagy többségét nem befolyásolta az irodalomban teret kapó társadalombírálat.

– Mit lehet tudni Kádár műveltségéről?
– Aktív korában lényegében hivatali munkásként robotolt. Annyi ülésen vett részt, annyi jegyzőkönyvet rágott át – ezeket utólag is javította, megjegyzésekkel látta el –, hogy másra nem igazán juthatott ideje. Minden könyv járt neki, a szerzők is küldtek példányt, hiszen a hozzá írt levelekből kiderül, az írók többsége ilyen gesztusokkal is igyekezett hozzásimulni a hatalomhoz. Ami nem is csoda, hiszen a személyes egzisztenciájukról volt szó. Kádárnak volt egyébként irodalmi érdeklődése, rendszeresen összejött azokkal az írókkal, akiket kedvelt – általában az akkortájt népieknek nevezett írókkal –, és megvitatta velük az irodalom aktuális ügyeit. Ugyanakkor Kádár nem volt túl művelt ember. A magyar irodalmat azért tartotta fontosnak, mert volt olyan tapasztalata, hogy az irodalom egyfajta szabadságot jelképez az emberek számára, és úgy vélhette, ez a szabadság nem veszélyezteti az ő legitimitását. Bármit is írtak az írók, a szovjet tankok attól még itt voltak. Egyfajta reprezentációs célt is szolgált ez az idézőjelesen szabad irodalom. Azt pedig Szőnyei Tamás nemrég megjelent Titkos írás című kétkötetes könyvéből is kiderül, hogy milyen fontosnak tartották a kortárs írók megfigyelését. Az állambiztonságiaknak ügyekre volt szükségük, és a grafomán írókat viszonylag könnyű volt rávenni arra, hogy jelentéseket írjanak más írókról. Őrült sok ilyen jelentés készült, annak ellenére, hogy az irodalmi szövegek az egyes dalszövegekhez vagy tévéadásokhoz képes egyáltalán nem jutottak el olyan széles körhöz.

– Gyakorta felmerülő vádpont, hogy a magyar kulturális élet túlságosan is államfüggő. Mennyire írható ez az akkori politikai gyakorlat számlájára?
– Az írók és a kiadók nem kevésbé emancipálták magukat, mint azok a polgárok, akik a mai napig a lakásgondjaik megoldását, vagy az egyes fogyasztási javakhoz való hozzáférést is az államtól várják, ahogy arra a Kádár-korszakban rászoktatták őket. Egyes történészi megközelítések szerint Kelet-Európában azért is csökkent annak idején a különböző totalitárius rendszerek támogatása, mert az emberek egyre növekvő fogyasztási igényeit az állam már nem tudta kielégíteni. Ez a séma kicsit arra épül, mintha az embereknek maguktól lennének fogyasztási igényeik. Ha azonban a fogyasztást inkább magatartásmintának tekintjük, amit az állam, a különböző intézmények, a lakóközösség vagy a szomszédok teremtenek meg, akkor azt is mondhatnánk, hogy a fogyasztási szokások megváltozása nem az államtól függött, hanem attól, hogy az egyes emberek mit láttak a szomszédjuktól vagy mit nem. Nem az a fontos kérdés, hogy a fogyasztói igények belülről fakadtak vagy kívülről kényszerítették az emberekre, hanem az, hogy milyen interakciók voltak a társadalom egyes részei között. Az akkori Írószövetség például azért várta az államtól, hogy megoldja a problémáit, mert ezt várták el tőle a tagok is. Az emberek megszokták, hogy egyéni ügyességgel kell mindent megszerezni az államtól, merthogy mindennek az állam a tulajdonosa. Amikor pedig megerősödött a második gazdaság, akkor az egyénileg szerzett többletjövedelem a kultúrafogyasztást is átformálta. Azok a példa kedvéért vett zöldségesek és villanyszerelők, akik ekkor magas jövedelemre tettek szert, nem könyvekre költötték el a pénzt, hanem más fogyasztási javakra. Ezért is mondhatjuk, hogy Kádár azon törekvése, hogy a luxustermékekhez hasonló presztízse legyen a könyveknek is, kudarcot vallott.

„Az emberek megszokták, hogy egyéni ügyességgel kell mindent megszerezni az államtól”

Fotó: Béres Attila

– Kádár uralkodása az ifjúsági kultúra nagy korszakára tehető. Mennyire értette a rendszer ennek a sajátos kultúrának a működését?
– „Nem baj, ha hosszú a fiatalok haja, csak mossák!” – ez Kádár egyik sokat idézett mondata. Ez egyfajta távolságtartást is kifejez, vagyis azt mondja, ha elfogadsz bizonyos játékszabályokat, vagyis látogatod például a KISZ által szervezett könnyűzenei rendezvényeket, akkor onnantól kezdve nagyon nem szólunk bele, milyen zenét hallgatsz, mit csinálsz. Ez már bizonyos szempontból emlékeztetett a szabadság kis köreire, és sok embernek mindez már a szabadság érzetét is megadta. Az, hogy kit lettek végül a rendszer ellenségei, abból is fakadt, hogy túlméretezett volt a politikai rendőrség és ügyeket kellett gyártani. Úgy is fogalmazhatnánk, minden politikai rendőrre jutnia kellett egy politikai ellenségnek. Ha nem találtak, addig piszkáltak valakit, amíg azzá nem vált.

Horváth Sándor (1974)
történész, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.
Főbb kutatási területei: a Kádár-korszak szociál – és ifjúságpolitikája.
Könyvei: A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros (2004), Kádár gyermekei – Ifjúsági lázadás a hatvanas években (2009), Két emelet magasság (2012),