Egy pedofil „rém” hétköznapjai

Markus Schleinzer tavaly Cannes-ban mutatkozott be a Michaellel – a film egy pedofil gondolkodásmódjába enged betekintést.

Kárpáti György
2012. 06. 12. 5:50
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Nem aggódott amiatt, hogy első rendezéséül egy ilyen megosztó tabutémát választott?
– Őszintén szólva nem féltem a témától. Nem hiszem, hogy van olyan, hogy kemény téma vagy kemény történet, mindezt a társadalmi közeg befolyásolja az érzéseink révén vagy ahogy viselkedünk vele kapcsolatban – de egy sztori attól még sztori marad.

– Ezt a gondolkodásmódot Michael Hanekétől tanulta, akivel évekig dolgozott együtt casting directorként?
– Sokat tanultam Hanekétől, de a látásmódom már ismeretségünk előtt adott volt. Haneke egyébként sem szereti a rajongást, sokkal inkább a saját gondolatokat értékeli. Hosszú ideje dolgozunk együtt, közeli barátok vagyunk, így érdekelt a véleménye. A forgatókönyvet elolvasta, és elmondása szerint ez volt az első könyv, amit nem maga írt, s mégis megrendezett volna. Persze nagy megtiszteltetésnek éreztem a kijelentését. A forgatás és utómunka során is sokszor hívott, hogy megkérdezze, hol tartok, de nem vettem fel a telefont, mert nem akartam, hogy segítsen. Nekem kellett elkövetnem a saját hibáimat, nem akartam kiélvezni és kihasználni a mentor-diák viszonyt a rendezés során. Haneke aztán látta a kész filmet, nagyon büszke volt, szerette, pedig kapcsolatunkat ismerve elmondta volna, ha nem tetszik neki a Michael.

– Mi a véleménye az osztrák pedofilügyekről és az azokat körülvevő médiacirkuszról?
– A kiváltó oka, hogy elkészítettem a Michaelt, a számos megtörtént esemény volt, bár filmem fiktív keretben beszél egy pedofil hétköznapjairól. Ausztriában az ilyen szörnyű eseteknek sajnálatosan hosszú története van, és a statisztikák szerint legalább 20-25 gyerek él most is olyan körülmények között, mint Natascha Kampusch. Kezdetben én is ugyanúgy vélekedtem, mint a többség, amikor egy gyerekkel kapcsolatos, sokkoló bűncselekményről hallok: égessék meg az elkövetőt, végezzenek vele! A tömegpszichózis veszélyes, ezért is kezdtem el kutatni a téma után. Az elkövető démonizálása helyett mindenekelőtt a szükséges távolságtartást kellett elérnem a témával kapcsolatban. A démonizálás csak arra jó, hogy azt érezzük, mi jók vagyunk, ez ad biztonságos távolságot a rémségekkel szemben. Ez a védekezési rendszer nemcsak minden hasonló konfrontatív témával kapcsolatban működésbe lép a társadalomban, amely nem képes szembenézni a bűnelkövetőkkel. Nem kell kedvelnünk a jelenséget, nem is kell megértenünk magunktól a hátteret, de a létét nem tagadhatjuk meg. S ha ezt az őszinte lépést megtettük, akkor tudunk bármit tenni ellene vagy a megelőzésére.



– Ezért is az elkövető szemszögéből s nem az áldozat nézőpontjából ábrázolja az eseményeket?
– Ami az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt számomra, hogy nem fogok semmilyen megrontást, zaklatást bemutatni. Arra akartam koncentrálni, hogy az elkövető számára az abnormális a normális, ráadásul része a napi rutinjának. Mint ahogy a hétköznapok része a boldogság hiánya is, amit szintén ábrázoltam. A gyerek szemszögéből mindez természetesen teljesen másmilyen: szomorú és fájdalmas. Mégsem akartam egy szentimentális, sematikus történetet egy folyamatosan a szabadulásáért könyörgő gyerekkel. Ezért az elkövető szemszögéből láttatom a történéseket: felteszem a kérdést, hogy mi a normalitás, ki ez a férfi és milyen érzései vannak ennek az embernek?

– Hogyan magyarázta el a szerepet játszó kisfiúnak a történetet, hogy mi történik vele és körülötte?

– Semmit nem titkoltunk el előle, ez fontos volt számunkra. A szülőket tájékoztattuk az összes részletről, és sokat beszélgettünk a történetről is, válaszolva az összes kérdésére. Nem volt könnyű, de könnyebb, mint arra számítottam: az iskolában a megtörtént esetek miatt pszichológusok beszélgetnek a gyerekekkel, felhívják a figyelmet arra, hogy ne kövessenek idegeneket, ne szálljanak be az autójukba, ne fogadjanak el semmit. A gyerekek már érzékelik a körülöttük rejlő veszélyt. A forgatás során nagyon szuverén volt a kisgyerek, David Rauchenberger, az ő elképzelése szerint rendeztük be a „szobáját”, azt rajzolt a filmben, ami neki jutott az eszébe, hogy ezzel is gondolatainak fontosságát hangsúlyozzuk.

És a Michaelt alakító Michaek Fuith könnyen kötélnek állt? A társadalom sztereotip gondolkodásmódja miatt nem lehetett könnyű számára a szerep…
– Valóban, egy kicsit félt tőle. Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy ki fogja eljátszani a szerepet, ami az én esetemben, aki éveken át szerepekre választotta ki a színészeket, különösképpen abszurd volt. Így, amikor kérdeztek, vagy tanácstalanságomat fejeztem ki, vagy azt mondtam, hogy olyasvalakire gondolok, mint Brad Pitt, aminek természetesen nem volt semmiféle realitása. A forgatókönyv írásakor sem volt elképzelésem, hogy kinek írom a könyvet. Aztán láttam két rövidfilmet egy fesztiválon, ahol felfigyeltem Michael Fuith-ra. Elküldtem neki a forgatókönyvet, aki átérezte a választás felelősségét, mert sokat konzultált a családjával, barátnőjével, ügynökével, hogy vállalja-e a szerepet. Sokat segített, hogy közeli barátok lettek Daviddel, így lényegesen könnyebb volt eljátszania a szerepet.

Tehát akkor véletlen, hogy Michaelnek ugyanaz a keresztneve, mint a film címszereplőjének?
– Teljesen a véletlen műve, és nincsen köze Michael Hanekéhez sem. Egy olyan átlagos nevet kerestem, ami nemcsak az én anyanyelvemen, hanem más országokban is ismert és tökéletes egy senki számára. Amikor iskolába jártam, négy Markus és öt Michael volt az osztályunkban, s ezért tökéletesnek tűnt a választás. Nem utolsósorban a héber eredetű név jelentése: valaki, aki Isten szerepét választja. Ez az áthallás pedig tökéletes egy manipulátor számára, aki a saját paradicsomát akarja megteremteni.

A névválasztás az ön által megvalósított féldokumentarista stílusához mindenesetre tökéletesen illeszkedik.
– Ez a koncepció az első pillanattól kezdve megvolt. Az autentikusság megteremtéséhez számomra a kézikamera-használat és a dokumentarista stílus elengedhetetlen volt, s erősítette azt az ambíciómat, amit korábban kifejtettem.

Hogyan reagált a közönség Ausztriában a filmhez? Segítette a közbeszédet, amelynek előmozdítására készítette el a Michaelt?
– Figyelemre méltó, hogy minden megtekintéskor másképp működik a Michael. A szeptemberi bemutató óta szinte folyamatos a párbeszéd a film körül. A közönséget nagyon érdekelte a téma, de természetesen sokan mondták, hogy nem fogják megnézni a Michaelt. Az emberek egy része viszont úgy fogalmazott, a filmet nézve megértették, hogy mitől félnek – s ez volt az egyik célja a munkámnak.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.