A dizájn világnapját 2007-ben alapította meg az akkor ötvenéves fennállását ünneplő ICSID, azaz az Ipari Formatervezési Tanácsok Nemzetközi Szövetsége. 1957-et írtunk, amikor az ENSZ és egyéb nemzetközi szervezetek égisze alatt gombamód jöttek létre a hasonló nemzetközi szakmai és egyéb szervezetek. Az ICSID a Nagy Hidegháborús Túlélők egyike, hiszen amíg a hasonló tudományos, béke-, női, gyermek- és egyéb szervezetek okafogyottság révén elhaltak, az ICSID átalakult szakmai szervezetté. Alakulásakor egyáltalán nem volt politikamentes tevékenysége, a hatvanas évek végétől pedig igen erős szovjet befolyás alatt voltaképp a „szisztematizáció és fejlődés”, tehát bizonyos társadalom-mérnökség propaganda funkcióit is ellátta. Számos nemzetközi konferenciát is rendezett, ahol mindig trendi volt a téma azt illetően, hogy miben hisz a dizájner. Elhangzottak az aktuális krédók arról, hogyan fogja megszüntetni a dizájn a harmadik világban az éhezést, és teremti meg a társadalmi igazságosságot. Talán a dicstelen fejezetek közé tartozhat, hogy a hetvenes-nyolcvanas években épp a keleti blokk hatalmas panelépítkezéseit üdvözölte határozataiban. De persze ez nem minden, mielőtt a fogalmat csalódottan betennénk a „nemzetközi nő” mellé, azért tudni kell azt is, hogy a Magyar Formatervezési Tanács mint az ICSID társszervezete rengeteget tett a magyar formakultúra létrejöttéért, megszületéséért, ha úgy tetszik, azokért a tárgyakért, amiket máig ismer a világ, ráadásul élharcosa volt egy szakma megszületésének hazánkban.
Egy Rubik kocka azonban kevés ahhoz, hogy valóban magyar formakultúráról és magyar dizájnról beszélhessünk. Mindig is erősebb volt ugyanis az aktuális trend és az uralkodó irányzat jelentősége, mint a nemzeti vagy helyi jelleg hangsúlyozása. Totális és lokális, társadalmi, fejlődési: amikor ezeket a jelzőket olvassuk az idei dizájn hét témáját is megadó beharangozóban a slow dizájnról, sokakban támadnak kételyek, joggal, hogy valami fura köntösbe bújt mozgalmárkodás folyik itt, kérem, a háttérben. „Idén az átgondoltabb fogyasztásra ösztönző, a magasabb életminőség, a tartalmasabb és nyugodtabb élet, a gazdasági, társadalmi és kulturális fenntarthatóság megvalósítását célzó slow mozgalmak állnak” – áll a beharangozóban.
A slow mozgalom kifejezésnél bizony elgondolkodunk azon: mennyi lehet ebből a valós tartalom, és mennyi a propaganda, amikor olyanokról lehet beszélni pogácsát majszolva, hogy „demokratikus és holisztikus tervezői magatartás” meg „felelős és tudatos tervezői gyakorlat”, illetve le lehet írni az új krédót: „A slow dizájn hisz a fenntartható fejlődésben, a regionalizmusban, a kulturális sokszínűségben, lokális értékekben és egyediségben. Új minőségek létrehozására törekszik, helyi nyersanyagokra és erőforrásokra alapoz, erősítve a kis közösségeket.” Ezeket a sorokat olvasva a civil root demokrácia és egyéb hasonló, alulról jövő kezdeményezések ugranak be, és bizony az a fura érzésünk támad: nem erre váltottunk jegyet, hiszen ennek a szellemi habverésnek semmi köze ahhoz, hogy egy tárgy jó-e vagy sem.
Az utóbbi években már számos hasonló trend lefutott. Volt a fenntarthatóság, az ökotudatosság, a multikulturalitás, a globális dizájn, a totális dizájn, a szisztematikus dizájn, a neofunkcionalista dizájn. És ezek a hívószavak lazán váltakoznak, egymásba olvadnak, elválnak, vitatkoznak, de ez az absztrakt fogalmak sűrű erdeje csupán, távol az alkotóktól, a való élettől, az anyagtól. Felmerül tehát a kérdés: mennyiben van itt szó tervezőkről és tárgyakról, és mennyiben valamiféle horribile dictu társadalmi propagandáról? Természetesen a hidegháború elmúlt, amikor ez a propaganda átlépte a nyílt politikai agitáció határvonalait. 2012-ben inkább csak trendi a slow dizájnról beszélni konferenciákon, miközben igazából nem is beszél senki semmiről. Addig sem kong a Design Terminál épülete.
Úgy vagyunk a dizájn-nappal, ahogy a nőnappal. Azt a virágot kedvesünk, édesanyánk Clara Zetkintől függetlenül is megérdemli márciusban. Dizájnereink, tervezőink szintén megérdemlik azt, hogy a körülményektől eltekintve egy napot munkájuknak szenteljünk a rengeteg furcsa betegség és jelenség nemzetközi „ünnepei” közt. Emlékezzünk meg a vizsga- és diplomaidőszak végén idén diplomázott dizájnereinkről is, akik színvonalas munkákkal nyerték el országszerte a bíráló bizottságok tetszését. Terveztek idén kályhákat, fény-falakat, lámpákat a MOMÉ-n, extrém szánkót Sopronban, kerámiahangszert, falburkolatot, ruhakollekciókat a BKF-en. Ha úgy tetszik, lokális anyagokból (ami a műhelyben volt) sokszínűen és egyedien (saját ötleteikből táplálkozva) hozták létre tárgyaikat, erősítve a helyi közösségeket (az évfolyamok baráti társaságait). Volt, aki slow volt a maga dizájnjával, de végül ő is célba ért, míg más nagyon is „fastul” oldotta meg a kérdéseket. Szerintem egy 21-22 éves fiatal tervezőnél amúgy is nehezebb kevésbé trendinek lenni. Elvégre ők olyan fiatalok, hogy nem is tudnak nem trendik lenni. Most épp slow-k. Persze, szerintem őket nem túlzottan érdekli, hogy is hívják azt, amit csinálnak, mennyire root és mennyire sustainable az a tárgy, ami valamikor fél-egy éve megfogalmazódott bennük, és amely csiszolódott, alakult, s végül elnyerte formáját.
A tervezőt az alkotás, a használót a felfedezés öröme hajtja. És ez a dizájn szépsége, nem pedig az, hogy nemzetközi szinten idén megállapítsuk egy projektornál, hogy mi a trendi.
A dizájn hazai világnapjáról olvasson még itt!
