Ki mondja meg, mi a magyar?

Kalocsai hímzés, matyó hímzés, puszta, tulipán stb. A nemzeti identitás kérdése még a szimbólumok nyelvén sem ilyen egyszerű.

Székely Miklós fiatal művészettörténész az idén jelentetett meg egy kis könyvet az Ország tükrei címmel, s ebben számos jelenséget elemez, amelyet ma már természetesnek veszünk. A modern kor hajnalához hívja az olvasót, a gőzkorszak elejére, amikor megszülettek a frissen körvonalazódó modern államok első utópiái. Már épülőben volt egy új kor, amelynek égbe törő szimbóluma a mai napig az 1889-es világkiállításra épített párizsi Eiffel-torony vas kolosszusa.

Az a „modern kor” született meg ekkor, amely 2012-re már véget is ért; az álmok darabjaikra hulltak, és minden kezdetben szép modern utópia véres (vagy épp hideg-) háborúba torkollott. Az Eiffel-torony égbe törő vágyainak illúziói az első világháborúban égtek porrá, míg az érett modernizmus a második világháborúval tette fel a pontot „a jövő világára”. A háború utáni atomkor modernizmusa a hidegháború máig ható konfliktusait és ideológiai romjait hagyta maga után. Az elmúlt álmok, korok szimbólumai pólók és tornacipők díszeivé lettek.

A technológia robbanásszerűen fejlődött, és azok a nemzetek, népcsoportok, akik ezt nem követték, mára jobb esetben rezervátumokban vagy etnográfusok feljegyzéseiben léteznek csupán. A lemorzsolódás veszélye a 19. század végén minket, magyarokat is fenyegetett, és ha nem született volna meg az a „modern magyar identitás”, amelynek vizuális elemeit Székely Miklós könyve részletesen taglalja, valószínűleg nem (így) maradtunk volna meg.

Székely Miklós nézőpontja egyáltalán nem elfogult: rámutat arra is, hogy kezdettől voltak korlátai annak az irányzatnak, amely a születő modern nemzeti identitást reprezentatív, formai jegyekre bontotta, így fogalmazta újra. Magyarán: a szecesszió és a historikus stílus inkább csak „virtuálisan restaurálta” a nemzet fogalmát, a történelmet mind mélységében, mind tartalmában.

És lám, mennyire aktuális a virtuális restauráció fogalma ma is. A manapság divatos „Találjuk ki Magyarországot!” mozgalmaktól az „országimázs” fogalmának polírozásán át több erőfeszítés van arra, hogy kitaláljuk, milyen legyen Magyarország ahelyett, hogy mélységében látni akarnánk, milyen volt, vagy hogy épp most milyen. Bármely politikai oldal ma használatos országtükrét nézzük, sokszor tűnik úgy, hogy az általa alkotott képét jobban szereti nézni a valóságnál. Ráadásul a tükröt tartók rendszerint elfelejtik azt a történelmi tényt, hogy mi úgy vagyunk hasonlóak Európához, hogy valójában mindenben különbözünk tőle.

Székely Miklós könyve a probléma összetettsége ellenére sem esik a fókuszvesztés hibájába. A nagy közép-európai uralkodó nemzet magyar ideológiáját a többi, hasonló modern utópiák nagy seregszemléi, a világkiállítások részeként vizsgálja. Okos választás, hiszen a világkiállítások minden esetben az adott korszak valóságos esszenciáit nyújtják. A mindenkori magyar pavilonok is rengeteg tanulságot hordoznak, és Székely felmutatja azt az érdekes szempontot is, hogy a 20. század kilencvenes éveiig a magyar pavilonok valójában egy „hivatalos stílus” valamilyen változatában születtek meg. Ez a stílus a Magyarországon uralkodó társadalmi és politikai elit hatalmát, ideológiáját jelenítette meg.

Székely Miklós könyve végigvezet az uralkodó stílus megszületésének történetén egészen a fordulópontig, a szecesszió megjelenéséig. Jól körvonalazza azt a folyamatot is, ahogyan egy Németországgal és Ausztria-Magyarországgal szembeni angol–francia szövetség alapjai megszülettek. Aztán az 1900-as párizsi világkiállításon bemutatkozó, a „civilizált világ részét képező Magyarország” ekkor már inkább az ellenséges Ausztria részét képezte, amelyből egyedül a cigányzene és a gulyás érte el a vendéglátók ingerküszöbét. A Szajna partjára felépített Vajdahunyad vára egy virtuális Magyarországot mutatott be, akárcsak a Lechner Ödön tanítványai által uralt magyar iparművészeti kiállítás magyaros szecessziója. Mindkettő egy nem létező magyar birodalom ambícióját, a nemzet egyértelmű nagyhatalmi szándékát hirdette, és Párizsban már látszottak azok a jelek, amelyek alig egy bő évtized múlva hazánkat az első világháborúba és a trianoni tragédiába navigálták.

Párizsban az úri szalonok művészetével jelentünk meg, a monarchia magyarországi elitjének huncutságával, 1906-ra, a korszak végére azonban a magyar szecesszió átvette az irányítást a magyar pavilonok stílusa fölött is. Az egyik utolsó csúcspont, a 1906-os torinói tárlat magyar pavilonja Kós Károly szellemiségét idéző épület volt, egy minden ízében különleges, a harmincas évek stílusát megelőlegező, modern és népi törekvéseket egyesítő épület, amely méltó módon jelenítette meg a saját útját járó magyar nemzetet. A történet ezen a ponton megszakad. Épp csak erőre kapott volna az új nemzeti stílus, elsöpörte az első világháború.

Mi lett volna ha…? – adja magát a kérdés, és keserű szájízzel gondolunk arra, hogy ha nincs világháború, egy párhuzamos univerzumban talán nem a modern kor veszteseiként, hanem győzteseiként valósulnak meg a „magyar stílus” dédelgette álmok. Székely Miklós kötete csupa tanulság, valódi segédkönyv saját identitásunk, a történelmi folytonosság megértéséhez. A végére érve pedig újabb kérdés fogalmazódik meg: vajon a jelenben megfelelő tükörbe nézve ítélkezünk-e magunkról, Magyarországról?