Szlovákmagyarok: film a hazakeresésről

Személyes hangvételű diplomafilm a kisebbségi létről és a haza megtalálásáról. Hétfőn a tévében.

Ha valaki beüti a film címét, rögtön a vitafórumok sűrűjében találja magát. Nem véletlenül: a szóban forgó dokumentumfilm hiába személyes, a téma túlságosan is érzékeny, az érintettek köre – anyaországiak és határon túliak, magyarok és szlovákok – pedig igencsak széles.

Galán Angéla azzal a céllal indult el 2010-ben Pozsonyba, hogy filmet forgasson az akkor zajló választásokról, valamint leadja szavazatát a két magyar politikai formáció egyikére. Az a film nem készült el, de ezen csöppet sem érdemes bánkódni. Politikai riportfilm helyett egy tanulságos és felettébb komoly téttel bíró nyomozás részesei lehetnek az újragondolt diplomafilm nézői: a riporter a saját legszemélyesebb kérdéseire keresett válaszokat. Ezek a kérdések az otthontalanság élményéből és a kisebbségi lét összetett tapasztalatából születtek meg, a változó határok, a történelmi sebek és a kölcsönös gyanakvás sajátos Kárpát-medencei sorsjátékának köszönhetően.

Galán Angéla küldetését leginkább saját szavai alapján érthetjük meg. Így mesél röviden személyes indíttatásáról: „Van két nővérem, édestestvérek. Az egyik magyarnak tartja magát, a másik szlováknak. Én Budapesten születtem, Pozsonyban nőttem fel. Tíz éve Budapesten élek. Vagyis nem számítok már szlovákiai magyarnak, de magyarországi magyar sem leszek sosem. Hová tartozom én? Fontos, hogy legyen hazánk? Vagy elég, ha van otthonunk? Fontos még egyáltalán ez a kérdés a 21. században?”

Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket szegez a film készítése során a barátainak, volt osztálytársainak és családtagjainak – érzelmi indíttatásból, mégsem lépve ki a riporter szerepköréből. Hallhatunk fiatal felvidéki magyar politikust és idősebb, politizáló pozsonyi értelmiségit is nyilatkozni. Pátoszos lelkesedést éppúgy, mint a megkeseredett pragmatizmus szólamait, de optimista és derűs vallomásokat is, sőt a két nyelv és a kultúra együttes ismerete felett érzett öröm hangja is megszólal.


Vallanak az idősebb generáció tagjai – Galán szülei például –, akik az áttelepülés kálváriájáról a mai napig nem tudnak érzelmi felindultság nélkül beszélni, és többen is elmondják, hogy a mai napig idegenül érzik magukat a magyar fővárosban, miközben egykorvolt világuk már csak emlék. Beszámolnak tapasztalataikról a már családot alapított harmincasok, és az útkeresés kihívásaival küszködő huszonévesek is. A merítés széles: nyilatkoznak azok is, akik helyben maradtak és azok is, akik vagy Magyarországra települtek át vagy más országokban – jelen esetben Cseh- valamint Németországban – keresik a boldogulást, vagy éppen most tervezik, hogy idegenben néznek majd munka után.

Láthatunk példát arra, amikor a vegyes házasságban élő anya a gyerekének nem a kétnyelvűek sorsát szánja, és megismerkedhetünk olyan anyával is, aki annak ellenére magyarul neveli gyerekét, hogy neki sem az az első számú anyanyelve, ráadásul Magyarországtól és Szlovákiától távol él. Az igazi csavar pedig az, hogy említett anyák édestestvérek, egyébként pedig Galán Angéla féltestvérei.


Többször feltörnek a megaláztatások emlékei is a filmben: szó esik a szlovákok részéről elszenvedett sérelmekről éppúgy, mint az anyaországiak megjegyzései nyomán keletkező lelki sebekről. A film mégsem a gyűlöletről, a reményvesztésről vagy az elfojtott indulatokról szól. Sokkal inkább arról, hogy a haza nem készen kapott adottság, hanem az egyéni döntések és a kényszerhelyzetek küzdelmes terepén válik valóssá és megélhetővé. Határon innen és túl.

(Az m1 a Szlovákmagyarokat Trianon évfordulója alkalmából június 4-én tűzi műsorára, 22.35-kor.)