Egy-egy színpadi fellépés okán a legtöbb panasz általában arra vonatkozik, hogy a zenekari tagok nem látják a közönséget, belevilágít szemükbe a lámpa, ami éppen arra jó, hogy őket lássák. Valamit valamiért, ugye. De Szerbiában, Kishegyesen ez valahogy értelmét veszti: a nagyszínpaddal szemben, a közönség háta mögött tornyosulnak a hatalmas löszfalak, s a rendezők nem hagyják az esti sötétségbe veszni őket. Alulról reflektorok világítanak fölfelé, az egész olyan, mintha ez lenne a fellépés díja: szóval ha egyszer én felállhatnék arra a színpadra, biztosan nem jönnék le onnan, de az is lehet, hogy a közönséget is megkérném, nyugodtan fordítsanak nekem hátat.
Ez a látványzenei része a történetnek, ami még a fesztivál legelején, csütörtökön kötötte le a figyelmemet, bár lehet, hogy ennek az aznap esti főfellépő, Harcsa Veronika is oka volt: be kellett látnom, hogy odahaza hiába hallgatom olykor rongyosra, a pacsirtamadár nem fesztiválra, legalábbis nem erre való. Úgy énekelt, akárha stúdióban lennénk, ami szép és jó, de ez itt olyan volt, mintha szalvétával fogná még a mikrofont is. Mindegy, a tábortűz, ami valóban tábortűz volt, lezárta ezt az estét úgy, ahogy kellett.
Persze az egészet a vasárnap zárult Dombos Fesztivál kísérőrendezvényén, a Dombos Remixen kezdtem, irodalom orrba-szájba, naná, a Híd Kör házigazdaságával. Az Ady Endre Általános Iskola udvarán a színpad, szűk körű, de ahogy visszagondolok az arcokra, masszív törzsközönség. Téglatest alakú szalmabálák félkörívben, rendezetlenül, itt ez az ülőalkalmatosság. A baj egyedül az volt, hogy a beszélgetések kevés esetben lépték át a jól megszokott, bejáratott, untig ismert gyakorlatot: a moderátor kérdez, a szépíró válaszol. Ez alól talán Márton László volt kivétel, aki láthatóan élvezte a jelenlétet, s bebizonyította, hogy ha el akarja adni a közönségnek legújabb regényét, akkor abból rendesen fel kell tudni olvasni. Aztán egy kis slam poetry, végül hajnali egytől némi szegedi underground: elektronikus hangok az udvaron, Boc, RCH és Stila a keverőpult mögött.
Kishegyes szép, ezt kell mondanom. Körülötte a földek mind kihasználva, nem láttam egy négyzetcentimétert sem, amin ne lett volna napraforgó, kukorica, búza, gyümölcsös. Az út oda uszkve négy óra, ha a határon, Röszkénél nem kerül bajba az utazó. Nekünk kétszer volt szerencsénk: csütörtökön oda és pénteken vissza sem volt forgalom. Aztán vasárnap odafelé időben értesültünk róla, hogy minimum két óra lenne tűző napon, ezért kerültünk egy kicsit Tompa felé, de legalább átmentünk Szabadkán és Palicson, s végül hétfőn visszafelé ismét sima Röszke. Az út olyan, mint fénykorában az M7-es, szelvényekből lett összerakva, tak-tak-tak-tak. A falu kacskaringós, patakos (na jó, itt folyónak nevezik: ez a Krijava), tehenes, és majd’ mindenki beszél magyarul. Rúzsa Magdi szülőotthona, ezt szokták kiemelni, ha szóba kerül. Meg Lajkó Félixet a szomszédos Topolyáról.
Én meg ezentúl azt, hogy egy hétvégén kétszer is eljutottam oda: a vasárnapi visszaérkezés már kizárólag az irodalomra korlátozódott, a József Attila Kör volt a Híd Kör vendége, pénteken ezt a szerepet még a Fiatal Írók Szövetsége töltötte be. Elvegyültek a vajdasági magyar alkotók között az itthoniak, s úgy tűnt, hogy nincs megkülönböztetés itteni és ottani irodalom között, hiszen volt, hogy egy vajdasági hozott előképet innen, s volt, hogy egy itteni hozott a Vajdaságból. S hogy ez jó: ez az egész, mármint Dombos valóban jó.
