A kortárs irodalom egyik különleges hangja Szántó T. Gáboré. Különlegessége a zsidó hagyományból táplálkozik. Az író napjaink divatos posztmodern narratívái helyett az évezredes „meséld el fiaidnak” tradícióját tartja szem előtt, hűséges a történetmondáshoz, s ha nem is tudatosan, de Kaczér Illés művészi hagyományát követi. Ugyanazzal a pontossággal tárja az olvasó elé a valamikor virágzó zsidó kultúrát, ahogyan a szatmári születésű Kaczér tette évtizedekkel ezelőtt, amikor megírta Ne félj szolgám, Jákob című regényét. Szántó művei egy olyan világba kalauzolják az olvasót, amelynek hazánkban már csak elvétve találjuk emlékét.
Regényei, elbeszélései a vészkorszak árnyékában élő emberek szorongásokkal teli életébe adnak betekintést – és gyermekeikébe, akik nem tudnak szabadulni szüleik, nagyszüleik élményeitől, a nem szűnő hiánytól. Szántó Mószer című kötete két kisregénnyel 1997-ben, Keleti pályaudvar, végállomás című regénye 2002-ben, Lágermikulás című elbeszélés-gyűjteménye 2004-ben jelent meg. A szabadulás íze című verseskötetét 2010 végén publikálta.
Legújabb, az Ünnepi Könyvhétre megjelenő Édeshármas című regénye Budapesten játszódik. A Dob és a Kazinczy utcában, a Klauzál téren vagy az Újlipótvárosban: a Balzac utcában, a Pozsonyi úton és a Szent István parkban szövődik a történet sok színes szála, amelynek középpontjában Miklós, az író, Sári, a művészettörténész, és reb Slojme professzor, a mester és tanító áll. Ne várjunk beteljesülő szerelmi románcot vagy romantikus édes-bús történetet, mert ez a történet a múlt lidérceitől létre nem jött harmónia és reb Slojme története, no meg azoké a valaha volt vidéki, zömében kelet-magyarországi istenfélő zsidó közösségeké, amelyeknek nyomát ma már csak a pusztulófélben lévő, régi temetők őrzik Aknaszlatinán (a hajdani Máramaros vármegyében lévő település, mai nevén Sugatag), Beregszászon, Huszton vagy Tiszalökön. Az itt és más vidéki kisvárosokban, falvakban egykor élt embereknek állít emléket reb Slojme szavaival Szántó.