Erkölcs, de nem dogma

Jókai Anna a hősei iránti szeretet és szánalom mellett arra is figyelmeztet, hogy a végsőkig tartó életéhség elterelheti a figyelmet a lényegről.

Jókai Anna Fotó: Nagy Béla

Bár az Éhes élet szereplői egy család három generációjából kerülnek ki, mégsem túlzás öregségregénynek nevezni a könyvet, hiszen a kötet szereplői közül kevesen remélhetnek többet, mint elhúzódó véget, néhány békés esztendőt a halál előtt. Kérdés, hogy mire érdemes felhasználni ezt az időszakot. Jókai Annát korábban is foglalkoztatta az öregkor – egyik legfontosabb hősét, Sudár Annát is nagymamakorban ismerjük meg. Egy helyen meg is indokolja ezt: azt írja, hogy a fiatalok, sőt a nem annyira fiatalok is természetesnek veszik, hogy az ember hetven után meghal. Pedig a magas kor sem ad felmentést a megsemmisüléstől való rettegés alól.

Ezzel a félelemmel tusakodik az Éhes élet több hőse, akik úgy érzik: még ebben az utolsó életszakaszban is szerezni, gyűjteni, habzsolni érdemes, pedig – ahogy az írónő szócsöve, Attila ki is mondja – inkább megemészteni kellene az élményeket. A regény egyik nagy erénye, hogy hitelesen ábrázolja az öregedést, nem riad vissza a testi öregedés naturalista képeitől sem. A szereplők pedig eleven figurák: ráismerünk az életből a hetvenvalahány évesen is nyüzsgő, önző Zizsére, a kisszerű, de jószívű Pattira, a megkeseredett Rózsára és a kiégett Áronra. Csak remélni lehet, hogy a tudatosan gyermektelen, megözvegyült, szellemi társát örökké gyászoló írónőben nem Szabó Magdát mintázta meg Jókai Anna, mert Czezár Apollónia figurájának nem sok erény jutott a műveltségét leszámítva – bár tény, hogy a végére belőle is előbukkan a nagylelkűség és a kötődésre való hajlam, és fogadott fia, Béla gondolatainak tükrében szerethetővé válik a kezdetben pusztán ellenszenves szereplő. Ahogy a regény összes erkölcsi és emberi viszonyokkal kapcsolatos kérdésében, itt is a személyre szabott, okos szeretet jelenti a megoldást.

Az egyetlen valóban fiatal (harmincon inneni) szereplő, az írónő megfogalmazásában „celebtermészetű” Réka  inkább sokak által tipikusnak tartott, mint valóban tipikus figura. A reklámiparban dolgozó, egyik ágyból a másikba pottyanó, piercingekkel teleaggatott lány nem biztos, hogy reprezentálja a mai húszasokat és az ő létük nyomasztó kérdéseit – főleg, ha egy olyan értelmiségi családról van szó, mint a regénybeli. Réka karaktere inkább a túlszeretett gyereknek az anyjához való viszonya és a nagybácsi iránt táplált kétségbeesett, apapótlékot kereső vonzódása miatt érdekes.

A könyv, akárcsak a Ne féljetek, belső monológokból épül fel, az író csak a fejezetek kezdetén kommentálja a történteket lírai természetleírásokkal – ahogy fordul tovább az esztendő kereke, úgy mozdul előre a szereplők sorsa is, néha külső, néha belső történések szintjén, de a monológok alapján a legtöbb szereplő inkább törődik a külsővel, mint a belsővel. Az egyetlen kivétel Attila, aki befelé fordul, segít és elvisel egy magasabb értékrend képviseletében, őszintén készül a halálra, s közben csak erőt és szeretet mutat. Jóllehet, az írónő az ő figurájába sűrítette minden olyan mondanivalóját, amit az összes többi szereplőnek címez, és így Atyi inkább szimbolikus figura, az olvasó mégis hiányol belőle egy olyan gyengeségre, esendőségre utaló vonást, amiből bőven jutott a kötet többi hősének.

Az, hogy Attila üzenete ennek ellenére sem válik egysíkúvá, dogmatikussá, a kételynek köszönhető. Jókai Anna úgy mutat fel Attilában erkölcsi normát, hogy közben meghagyja a lehetőséget: a hőse esetleg téved. Egy dolog a kőbe vésett erkölcsi norma, s egy másik az, hogyan döntsünk egy magatehetetlen, nyomorék gyermek megszületése és egy egészséges család lehetősége között. A regény azt sugallja, hogy erkölcsi kérdésekben inkább a megérzés vezet, mint a parancs, s csak a megérzés bizonyíthatja a döntés helyességét is. Ugyanígy hiányzik az álszentség a regény családképéből is, igazi kortárs „patchwork-family”, összefoldozott család ez: tagjai különböző házasságokból való gyerekek, egy egyedülálló anya, egy elvált férfi. A családi összetartás mégis létrejön közöttük.

A regény végén mindannyian egyszerre, mintegy varázsütésre jutnak el a katarzishoz, egy magasabb rendű szeretethez: ez a befejezés egy kicsit ellentétben is áll az addig nagyon valószerű történettel és jellemekkel – ahogy Attila figuráját, úgy ezt a pálfordulást is érdemes inkább a szimbolikus értelme felől nézni.

(Jókai Anna: Éhes élet. Széphalom Könyvműhely, 2012)