− A Rolling Stones sok dalát játszotta, könyvet is írt a zenekarról, mindent gyűjt róla, sőt a Rolling Stones 1976-os zágrábi koncertjét „okolja” amiatt, hogy életre hívta a Hobo Blues Bandet. Mivel gyakorolt ekkora hatást önre a Stones zenéje?
− Vissza kell kérdeznem: volt maga katona?
− Sajnos igen. Képzelheti…
− Akkor kollégák vagyunk. 1964-ben a honvédségnél, több heti latrinatakarítás után sikerült kikönyörögnöm, hogy őrségbe osszanak. A novemberi éjszakában egy tizennyolc méteres toronyban ültem − volt egy géppuska és egy hatalmas reflektor, amivel a mezőtúri hatalmas búzatáblát kellett pásztáznom, hogy az imperialista kémek nehogy bejussanak a lőszerraktárba −, tranzisztoros rádiót hallgattam, amit az usánka alá bújtattam, csak az antennája kandikált ki. Nem volt semmi az életemben a kosárlabdán kívül, s bár előfelvétellel bekerültem az egyetemre, nem tudtam, a leszerelés után mi lesz velem. Akkor, ott hallottam tizenkilenc évesen A kis vörös kakast a luxemburgi rádió adásában. Csak annyit értettem a műsorból, hogy blues – én akkor azt hittem, az a dzsessznek valamilyen válfaja −, ám olyan zene volt, amihez foghatót addig még sosem hallottam. Elkezdtem a Rolling Stones után menni, mi is ez voltaképp, ez a kutatás a mai napig tart az életemben. Akkoriban mindenki zenekart alapított, de nekem még nem volt bátorságom hozzá, nem tudtam magamról semmit. Nagy hiba volt: porrá vertem volna mindenkit! Ugyanis salátazenék voltak itthon akkoriban. Radics Béláék később jöttek, senki sem játszott még ilyen dögös zenét. Nem tudtam, hogy a zene demokratikus, kis tudással is be lehet lépni a világába.
Leszerelés után gyűjtöttem a Rolling Stonest, igyekeztem elmélyülni a zenéjében, míg 1968-ban az Új Symposion újvidéki irodalmi újságban olvastam Bob Dylan, a Doors, a Pink Floyd, a Beatles és a Rolling Stones dalszövegeinek fordításait. Összeroppantam a felismerés súlya alatt, hogy ez a zene micsoda tartalmat hordozhat. Nekifogtam dalszövegeket írni a Kexnek, ők meg biztattak, énekeljek Stonest, ha már annyira szeretem. The Spider and The Fly – A pók és a légy: sokan kiröhögtek, de sokaknak tetszett, egy-két két dalban benne volt az egész addigi életem. Készülök az életműkoncertemre, és azt tervezem, A pók és a légy című dalt most negyven évvel később megint előadom. Amikor már nem énekelhettem többet a Kexben, 1968-ban alapítottam egy zenekart. Akkoriban a klubokban négyszer negyvenöt percet kellett játszani. Csak Stonest adtunk elő, borzasztó szövegtudással. A lemezborítókon nem volt semmi, olyan szinten értettük az angolt, hogy Everybody Need Somebody to Love – hihetetlen mulatságos volt. Tulajdonképpen az első zenekarom bukása, tragédiája is a Rolling Stoneshoz kötődik. Szilveszter éjszaka játszottunk egy szobrász műtermében, ahol a budapesti lázadó értelmiség összegyűlt. Saját pénzből építettünk erősítőket, hangfalakat. A negyedik koncert negyedik dala a Szimpátia az ördöggel volt, amikor kigyulladt a hangfal és az erősítő, és addig játszottuk, amíg szénné nem égtek. Vége lett a zenének és a zenekarnak, eltemettem magamban egészen 1976-ig, amikor elmentem Zágrábba, és először élőben láttam a Rolling Stonest.
Ma már nem születnek ilyen kultikus zenék
– Kísérteties történet, állítólag a Stones stúdiója is kigyulladt, amikor ezt a dalt felvették. (A közhiedelemmel ellentétben egyébként a dal nem az ördögöt élteti, arról szól, a gonosz hogyan pusztított végig a történelmen.) A kezdetekhez képest 1976-ra már nagyon más volt a zenekar?
− Nem. Idővel persze mindenki változik valamennyit, és ők is sok mindent kipróbáltak, de a Rolling Stones zenéjének zöme, a törzsanyag minden időt kibírt. A mostani húsz-, harminc-, negyvenévesek nem írnak már kultikus számokat, húsz éve nem született olyan dal, amit mindenki énekelne a világon. Lehet ugyan azt mondani, hogy a Rolling Stones zenéje régi, csak éppen nem igaz. Utoljára 2007-ben láttam színpadon őket. Amikor felmennek és eljátsszák a Jumpin’ Jack Flasht, nem lehet azt mondani rá, hogy idejétmúlt, csak azt, hogy jó zene. Igaz, a 2005-ös lemez (A Bigger Bang) dalainak nincs olyan kultikus aurája, mint a Honky Tonk Womennek vagy a Start Me Upnak, de van erejük. Amelyek hatnak Martin Scorsese 2008-as koncertfilmjén, a Shine a Lighton is, nagyon sok vendégművész adja elő rajta a számaikat. Mindegyiket magával ragadja a Stones ereje, talán csak Christina Aguilera lóg ki a sorból. A titkuk az is lehet, hogy az elődök örökségéhez is visszanyúltak. Írok a bluesról egy könyvet, és nagyon izgalmasnak találom, hogy az Afrikából New Orleansba elhurcolt rabszolgák zenéje hogyan változott meg a chicagói kocsmákban, és terjedt el egészen Londonig. A zenei hagyomány folytatása, továbbgondolása fontos momentum. Egyébként ha nem megy az írás, akkor hogy formába hozzam magam, tízszer egymás után meghallgatom mondjuk a Gimme Sheltert, és az erőt ad, sosem unom.
– A Stones zenéje kapcsán sokszor emlegetik az ösztönösséget. Ami persze végzetes is lehet. Minek köszönhető, hogy a többiek megúszták, „csak” Brian Jones és Ian Stewart halt bele a rock and roll cirkuszba? Mázlijuk volt?
− Úgy gondolom, hogy Isten által áldottak és az ördög által átkozottak. Olyan kincset kaptak ajándékba, aminek a kezdet kezdetén nem is voltak tudatában. Az elején nem is saját számokat játszottak, hanem például amerikai bluest, soult és rock and rollt. Még nem volt lemezük sem, de már elsöprő sikert arattak. Sok mindent mondanak rájuk, hogy Mick Jagger például kitől lopta a színpadi mozgását, ami hülyeség, mert ha te nem te vagy, az előbb-utóbb meglátszik. Azt a zenét, amit játszottak, valóban szerették, úgy is álltak hozzá, ezért is volt revelációerejű, amit csináltak. Sok dvd-m van, háromszáz lemezem a Stonestól, hatvanöt könyvem, megvannak a korai, fekete-fehér televíziós felvételek is. Van, ahol úgy játszanak, mint a vadállat, de ha playbackelni kellett a műsorban, kifigurázták a helyzetet, hogy mindenki lássa, nem komoly, amit csinálnak. Ehhez 1964-ben még senkinek nem volt mersze. Annyi spontán poénra voltak képesek, annyira más volt a hozzáállásuk mindenhez, hogy azt nem lehet megtanulni, kiokoskodni, annak belülről kell fakadnia. Összegyűjtöttem a kezdeti dalok eredeti előadóinak felvételeit. A The Animalsben például a szó technikai értelmében Eric Burdon sokkal jobb énekes, mint Jagger, a Rolling Stones mégis sokkal jobban játszotta ugyanazt a dalt. A The Animals hiába volt remek, meg volt verve egy rettenetes billentyűssel, Alan Price-szal, és nem volt meg a kémia. A Rolling Stonesnál viszont már a kezdetben létrejött a kémia, s mire elkezdték a saját számaikat játszani, addigra legázolták egész Angliát.
Tovább is van, lapozzon »»»
---- Jagger nélkül a süllyesztőbe kerültek volna ----Jagger nélkül a süllyesztőbe kerültek volna
– Lehet ott kémia, ahol Keith Richards is jelen van? Eléggé összeférhetetlen, zűrös alak hírében állt.
− A kémia a Stones-tagok között szerintem a kilencvenes években még inkább felerősödött. Meg tudtak egymásnak bocsátani, el tudták egymást fogadni. Tény, Keith Richards előszeretettel cikizte Mick Jaggert, ami eléggé szálka–gerenda-történet. Keith Richards ugyanis tizenöt éven keresztül nem volt magánál. Egy ilyen istencsapását szinte lehetetlen kibírni egy zenekarban. Ha nincs Jagger, aki végig tartja a frontot, a Rolling Stones olyan sorsra jut, mint a Manfred Mann, a The Animals vagy a The Doors: a süllyesztőbe kerül. Jim Morisson zseniális énekes volt, de nem volt senki a zenekarban, aki gatyába rázza. Azokról a zenészekről amúgy sincs nagy véleményem.
Visszatérve a Rolling Stonesra: nem lehet a kémiát megmagyarázni. Felmennek a színpadra, és működik az egész. Sok mindenkivel játszottam már a Hobo Blues Bandben: voltak, akik tagok voltak, voltak, akik bejártak dolgozni. A Rolling Stones régóta muzsikál fúvósokkal, vokalistákkal, billentyűsökkel, akik világszínvonalú muzsikusok. Nem is beszélve a basszusgitárosról. Már azt is baromira bírom, hogy egy néger zenészt vettek be. Ám legalább ennyire nem bírom, hogy angol zenekar dalai miért Amerikáról szólnak.
– Bocsánat, nem akarom sérteni az érzékenységét, de nincs ebben némi kereskedelmi szemlélet?
– Nem kell bocsánatot kérni, ez nyilvánvaló. Ám ha arra gondolok, az angol közönség hogyan bánt velük a punk zene idején, akkor meg lehet érteni, hogy inkább az amerikaiaknak játszanak. Mert az angol közönség ennek betérdelt a takony punk zenének, s csak tíz év múlva eszmélt, hogy a punk nincs sehol, míg a Rolling Stones itt van. És akkor hatalmas nyelvcsapásokkal kezdtek feneket nyalni. De ezzel együtt: ha én angol vagyok, nem leszek amerikai. Ám ez nem az én bajom, a Stones így is nagyon jó. A káprázatos session-zenészekhez visszakanyarodva: ők csak bejárnak dolgozni, nem az övék a zenekar. Ezek négyen (Mick Jagger, Keith Richards, Charlie Watts és Ronnie Wood) – illetve korábban öten – hoztak valami különlegeset létre, amire nincs magyarázat. Sose tudhatja az ember például, hogy a lemeze hogyan sikerül, hiába ad bele mindent. Velem és velük is sokszor előfordult, hogy nem sikerült. De a tehetség nem veszik el, úgy működik, hogy folyamatosan együtt dolgoznak. A Bigger Bangben is elképesztően jó dalaik vannak. Az nem számít, hogy nincs sikere a lemeznek, attól az még jó. És már az is siker, nagy dolog, ahogy Jagger és Richards játszik, mindkettő hatvannyolc éves. Én még csak hatvanhét vagyok, remélem, egy év múlva is fogok játszani.
Óriási az öniróniájuk
– Gyűjtőként milyen újdonságot fedezett fel a The Rolling Stones 50 című albumban?
− Említettem, rengeteg könyvem van. A korai Rolling Stonesról, az akkori brit zenei világról, még a Rolling Stones filozófiájáról is – mármint arról, hogy mi mindent bele lehet magyarázni a zenéjébe, szövegeibe. Méregdrága fotóalbumjaim is vannak, szinte minden róluk készült képet ismerek. Ehhez képest a most megjelenő könyvben több száz olyan képet találtam, amit soha nem láttam még. A képeket a zenekar tagjai kommentálják, szűk, pontos információval az eseményekről, óriási öniróniával.
– Az önirónia olykor a dalszövegekben is felfedezhető, tehát nem korfüggő. Ehhez az erényhez angolnak kell lenni?
− Nem hiszem, ám mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy sajátítsa el.
Ma már nem keresnek a mélyben senki után
– Már csak egy ellentmondást kellene feloldani. Mint említette, húsz éve nem hallott új kultikus dalt, pedig a Rolling Stones és még sokan mások nagy hatást gyakoroltak a zeneéletre. Mi lehet az oka annak, hogy ilyen példaképek ellenére ma ömlik a rádióból a karakter nélküli, sokszor silány zene?
− Régen úgy volt, hogy mint a futballcsapatoknál a játékoskeresők, a lemeztársaságok képviselői járták az országot, új tehetségek után kutatva. De mindegyik társaságnak megvolt a saját tánca, ahhoz a saját énekese is. Majd amikor a Beatles előre jelezhetetlen módon befutott, kitört a hatalmas pánik, és elkezdtek még több zenekart keresni, olyanokat, amelyek a Beatles konkurenciái lehetnek. Ma már csak vetélkedők vannak, amelyekre bárki jelentkezhet, ha szereti a zenét és szeretne híres lenni. Megmondják neki, mit csináljon, megírják neki a zenét és a szöveget, felállítják a színpadra, bejut a döntőbe. És egy év múlva nem emlékszik rá senki, tönkreteszik az életét. Rúzsa Magdi kivétel, ő tényleg nagyszerű zenész. Ma már nem keresnek a mélyben senki után, abban a reményben, hátha találnak egy igazi, ismeretlen tehetséget Brooklynban, Harlemben vagy a Nyolckerben. Felülről irányítanak, minden mindennel összefügg: a tévé, a reklám, a nézettség. Az emberek pedig tódulnak a koncertre, ahol első hangtól az utolsóig playbackre megy minden.
Amerikában először 1988-ban jártam. Betértem egy House of Blues nevű helyre abban a hitben, hogy ott bluest találok. Diszkózene volt, de elképesztő. Egy fekete zenekar játszott, mint a vadállatok, olyan jók voltak. Miközben Magyarországra a Boney M jött tátogni és sikere is volt. Amerikában két lehetőség közül választhat az, aki playbackel: vagy soha többé nem kap munkát, vagy lelövik. Ismerek néhány fiatal magyar zenekart, nincsenek könnyű helyzetben. Nincs hol játszaniuk. Egy kisvárosban, ahol a Hobo Blues Banddel húsz évig minden évben felléptem, már nincs koncerthelyszín. Ezek a fiatalok ha a kocsmában ingyen felléphetnek, már örülnek. Pedig a Hobo Blues Band sikere azon múlott, hogy egyfolytában koncerteztünk, mert volt hol. Az Ifjúsági Magazin slágerlistája egy időben tele volt Hobo-számokkal, holott akkor még nem is volt lemezünk.
Vissza az első oldalra »»»
A Rolling Stones 50 címmel megjelent fotóalbumról itt olvashat.
