Amikor már nem látszik, hogy játszik

Attól a társulattól váltam meg, amelyre most is vágyom – mondja Kálid Artúr, a Kaszás Attila-díj egyik várományosa.

– A kollégák jelölése nyilván sokat jelent.
– Jóleső érzés, erős visszajelzés mind a saját társulatomtól, mind pedig attól a huszonkét kollégától, aki érdemesnek ítélt arra, hogy a négy végső jelölt közé bekerülhessek.

– Pályatársak voltak Kaszás Attilával. Milyen emlékei vannak róla?
– Nem állíthatom, hogy szoros baráti kapcsolatban voltunk egymással. Kollégák voltunk a Vígszínházban, közel százötvenszer álltunk együtt színpadon a Padlás című musicalben. Hasonlóan gondolkodtunk a színészetről, a színházról. Kasza, ahogy mi hívtuk, hihetetlen akarattal, elvárással feküdt neki minden feladatnak. Nemcsak magával, de másokkal szemben is borzalmasan maximalista volt. Mégis önfeledt gyerekként, egy betörhetetlen csikóként élt a színpadon. Olyan cinkosság volt a színpadi jelenlétében, ami nekem nagyon sokat adott. Egy színház akkor jó, ha öröm, ha szabad. Teljesítésből, dresszúrából nem lehet jó színházat csinálni. Attila is erre a szabadságra törekedett.

– Közös pont az életükben, hogy Kaszás Attila és ön is megváltak a Vígszínháztól.
– Az életemben a lehető legjobb döntés volt otthagyni a Vígszínházat, magam miatt. Azt hiszem, nem tartanék ott, ahol most tartok a pályámon, ha akkor ezt nem teszem meg. Váltanom kellett, más utat akartam járni.

– Mi történt a vígszínházas időszak után?
– Egy ideig szabadúszóként dolgoztam, aztán találkoztam Balázs Zoltánnal, és ez meghatározta a továbbiakat. Az általa alapított Maladype-ben kezdtem dolgozni. A Maladype mint a találkozások színháza a cigány kultúrával foglalkozik, arra reflektál, azt vizsgálja. A darabok a másságról, az elfogadásról és a kirekesztésről szólnak. Velük tanultam meg, hogy a társulat fundamentuma az egymásra figyelés és az elfogadás. Hogy ki mit alkot egyedül, az nem igazán érdekel, az sokkal inkább, hogy közösen mire vagyunk képesek. Ha színészként nincs ott mellettünk az a sok ember a színpadon vagy a kulisszák mögött, akkor az, amit csináltunk, nem lesz más, csupán egy alakítás.

– Hogy lett a Bárka Színház tagja?
– A Maladype akkoriban a Bárkához tartozott, így szerződtem le 2008-ban a színházhoz, aminek egészen mostanáig voltam a tagja. Az évad végétől szabadúszó lettem megint.

– Ez elég visszás helyzet, hiszen a Kaszás Attila-díjra épp a társulat jelöl a tagjai közül, és olyannak adományozzák, aki kiemelkedő színházi teljesítménye mellett sokat tett saját társulatáért, kollégáiért.
– Nagyon nehéz helyzetben van a szakma, színházak zárnak be. Évek óta érezzük, hogy ennek egyszer be kell következnie. Egy ekkora ország nem tud ennyi színházat eltartani. Azt azonban be kell látni, a társulatos rendszer nagy adománya a magyar színházkultúrának. Sokak szerint ez inkább kényelmes állapot, de ezzel nem tudok egyetérteni. A Bárka Színháznak nagyon erős, összetartó társulata van, amelyben komoly, alázatos műhelymunka folyik. Pont miattuk döntöttem úgy, hogy megválok a társulatomtól. Attól a társulattól, amelyre most is vágyom, amelyben szívem szerint dolgoznék. És ezért nagy megtiszteltetés, hogy ők engem jelöltek erre a díjra.

– Mi volt a döntése oka?
– A színház léte körüli bizonytalanság miatt kevés figyelem jutott a társulatra. Kezdett elfogyni az egymással való foglalkozás lehetősége, a szabadság alkotóereje. Én nem szerettem volna ehhez tovább asszisztálni. Nagyon nehéz döntés volt, de nem tehettem mást. Lehet, hogy papíron már nem vagyok a Bárka Színház tagja, de a társulatot még mindig a sajátomnak érzem.

– Színészként és családapaként is nagy merészség kell ahhoz, hogy valaki a bizonytalant válassza.
– Több kollégám mondta, hogy nem vagyok normális, hogy most otthagyok egy havi jövedelmet biztosító munkahelyet. Nekem viszont az a fontos, hogy a saját elveim szerint éljek. Ha ennek ez az ára, akkor ezt kell tennem. De nem szakítottam el minden szálat, több szerepemet tovább játszom. És lehet, hogy még valamikor, ha lesz rá lehetőség, visszatérek tagként a Bárkába.

– Mi az, ami ennyire köti ehhez a színházhoz?
– A Bárka nem egy sztárszínház. Igazából alig van olyan színész, akit a széles közönség ismerne. De pont ez a legnagyobb erénye, mert nincs akkora teher a művészeken, nincs akkora elvárás a nézőkben velük szemben, aminek napról napra meg kell felelni. A saját elvárásaik szerint dolgozhatnak. És ez néha sokkal többet ér.

– Mire vágyik, színészként mit akar elérni?
– Mindig ugyanazt keresem. Ez egy hosszú távú pálya. Az embernek itt lehetnek kilengései, lehet sikertelen időszaka, és lehetnek időszakok, amíg nem dolgozik, vagy épp túl sokat. De mindig, minden egyes pillanatban alázatosnak kell maradni. Hogy hova szeretnék a saját utamon eljutni? Páger Antal személye ezt mind magában foglalja. Az a fajta sallangmentes művészi létezés, amikor a színész átlépi azt a határt, amikor már nem látszik, hogy játszik. Ezt az állapotot keresem.

– Felesége, Murányi Tünde szintén színész. Mindent megbeszélnek a szakmáról, egymás munkáiról?
– Minden előadást, lehetőleg a bemutató előtt megnézünk egymástól. Fontos a másik véleménye. Tündének nagyon jó szeme van, pontosan látja a figurákat. Olyan színész, aki foglalkozik a többiekkel, és számomra ez  mindennél lényegesebb.

– Gyerekkora óta már elég nagy utat járt be. Apja még az ön születése után visszatért hazájába, Bissau-Guineába, édesanyja otthagyta a kórházban. Intézetben nevelkedett, szüleivel csak felnőttként találkozott.
– A gyerekkorom ugyanannyira része, alakítója az életemnek, mint minden más, ami azóta történt velem. Nem haragszom az anyámra, amiért otthagyott a kórházban. Azért nem, mert élek. Hozhatott volna ennél rosszabb döntést is. Sokaknak sanyarú élete van, épp ezért nem is beszélek erről lépten-nyomon. Nem érdem, hogy színész lettem, s hogy sokan ismernek. Nekem ez az utam, az életem. Az intézeti és a szülő nélküli létből kitörni rengeteg módon lehet. Nem az a lényeg, hogy ismert legyél, hanem hogy önmagaddal legyél elégedett. Magadnak kell megmutatnod, hogy életben tudsz maradni. Ha valaki megszületett erre a Földre, akkor annak dolga van itt.