Amikor még 20 forintból lehetett szurkolni és sörözni

Sporttal kapcsolatos ereklyéket, serlegeket, plakátokat gyűjt Szabó János salgótarjáni sporttörténész. Kiállítás Salgótarján régi bokszéletéről.

„Amióta az eszemet tudom, mindig megvolt a gyűjtőszenvedélyem – mondja. – Nemcsak sportot gyűjtök, hanem művészet-, hely- és ipartörténeti anyagot is, külön könyvtáram van ezekről.” Nincs autója, sem mobiltelefonja, de a relikviákra több millió forintot költött már. „Még a ma is vásároltam” – említi meg.

Akkor még más volt a sport

Ismerik őt a kiállításairól, megállítják az utcán is, ha valaki úgy gondolja, hogy van olyan értéke, amely érdekelheti. Rendszeresen részt vesz a Magyar Olimpiai Bizottság gyűjtőszekciójának nemzetközi évenkénti börzéjén is.
Kollekciója része a megyei szinten kiemelkedő sportkönyvtár. A sportban mindenek felettinek tartja az olimpiát, így különösen fontosak neki az olimpiai érmek, eseménynaptárak és emléktárgyak. Vannak a relikviák között serlegek, sporteszközök – régi futballcipő, fűzős labda –, szobrok, kupák és eseményplakátok.

Vásárolt, szerzett, kapott is emléktárgyakat, a moszkvai olimpián személyesen is részt vett 1980-ban, így bőven van porcelán Misa macija, szavai szerint „azok még elég olcsók is voltak”.

Sportban a hozzá legközelebb álló területek a labdarúgás, a birkózás, az ökölvívás és a súlyemelés. Ami a labdarúgást illeti, vannak fotói már a Salgótarjáni Bányász Torna Club megalakulásáról is – ezeket még kölcsön sem adja – és az Salgótarjáni Kohász Sportegyesületről, 1901-től. Az SKSE-ben focizott is, majd játszott Salgón, Rónabányán és az Ötvözetben. Utóbbinak 15 évig elnöke is volt. Jelenleg is kötődik a labdarúgáshoz, tagja a megyei szövetség versenybizottságának.

„Volt idő, amikor SBTC–Ferencváros meccset játszottak Salgótarjánban, Albert Flóriántól még autogramot is lehetett kérni a Karancs Szálló előtt. Ma már azonban más a sport” – jegyzi meg, nem elhallgatva, hogy megítélése szerint a rengeteg bundaügy megmérgezte a sportot.

Odahív a kiállítás egyik falához, az 1952. évi salgótarjáni városi ifjúsági ökölvívó-bajnokság hirdetményéhez. „Három forintba került egy ülőhely, az állóhely egy forint – mutatja. – Ha ma ki akar menni valaki egy STC-meccsre a Tóstrandra, kell négy buszjegy, az 1200 forint, a belépőjegy pedig 600. Régen bementünk Fekete Lacihoz egy sörre, akkor 20 forintból mindent kifizettünk, és még a haverom is vissza tudott hívni. Ha ma be akarom hívni, be se mer jönni, mert nem tud visszahívni, a családi kassza nem engedi. Ez így van ma, sajnos.”

„A szerethetőbb sportidőkben azért is más volt a helyzet, mert volt kötődés – állítja. – A szénbányáknál különböző osztályokon helyezték el a játékosokat, mert nem volt profizmus, az volt a sportállásuk. De az emberek tudták, hogy ők ott dolgoznak közöttük, közösséget alkottak. Ez még az 1960–70-es években is jellemző volt, itt működött Salgótarjánban bánya, öblösüveggyár, tűzhelygyár, síküveggyár, ötvözetgyár. Mindnek volt csapata. A munkatársak is elmentek a meccsekre tiszteletből.”

A hatvanas évek STC-jéből Jancsik Mihályt, Menczel Ivánt, Szojka Ferencet említi, akik „istenek voltak”. „Ők még a régi futballt játszották, igazi példaképek voltak. Emberiek, hozzáférhetők. Mert nagyon fontos, hogy ne idegennek érezzük a játékost” – magyarázza.

Hiába forszírozom, nevezzen meg csapatokat, amelyek jöttek a STC-hez játszani a legendás időkben, Szabó János egyre csak ott köt ki, hogy bezzeg Salgótarjánnak milyen csapata volt! „Tizenkét-tizenháromezer ember is kint volt a meccseken, szólt a kolomp! Nagyon jó fotóim vannak a B-középről” – büszkélkedik.

Portrék a falon

Teszünk egy sétát a bokszkiállításon, amely szintén jól érzékelteti, hogy mennyire komoly volt egykor a salgótarjáni sportélet. Mint Szabó János felidézi, 1932-ben alakult meg az ökölvívó-szakosztály a város legrégebbi, 1901-től működő egyesületében, az acélgyári SKSE-ben, a természetjárás és az atlétika után – erről a helyárat még pengőben feltüntető plakát is tanúskodik. Ugyancsak ott virít a fővárosi ökölvívó, Énekes István – olimpiai, háromszoros Európa- és többszörös magyar bajnok – portréja, aki kétszer járt Salgótarjánban bemutató mérkőzésen.

Más nagy versenyzők fotói is ki vannak állítva, köztük Sólyom Kálmán magyar bajnoké, Rigó Sándoré, Balogh Sándoré, Kára Istváné. Utóbbi 1947-ben az SKSE, két évvel később a Csepel színeiben lett magyar bajnok. 1948-ban sérülése miatt nem jutott ki az olimpiára, noha előtte megverte a helyette utazó és az olimpiát végül meg is nyerő Csík Tibort.

A háború utáni években nem volt ellenfele az SKSE-nek, majd 1951-től az átszervezett bajnokságban már szerepelt a Salgótarjáni Vasas, a Salgótarjáni Tárna, a Balassagyarmati Lokomotív, a Jobbágyi Sportkör is. „A Salgótarjáni Tárna 1949-től 1951-ig viselte ezt a nevet, ugyanis a szurkolók azt kiabálták, hogy Stécé, Stécé. De hogy lehet úgy szurkolni, hogy Tárna, Tárna? Jött hát a névváltozás.”

Kissé odébb az SBTC első ifjúsági ökölvívó bajnoka, Szerémi Andor néz ránk a falról, mellette Botos András hétszeres magyar bajnok és olimpiai bronzérmes.

Salgótarján több válogatottmérkőzésnek is otthont adott, amit jelez például a Magyarország–Írország találkozó 1974-es plakátja. Négy tarjáni volt a válogatottban: Hranek Sándor, Farkas Sándor, Botos Tibor és Révai György. Hranek Sándor tízszeres magyar bajnok, világ- és Európa-bajnoki bronzérmes, s magyar bajnok lett kick-boxban is. Botos Tibor – András unokatestvére – hétszeres magyar bajnok, Európa- bajnoki bronzérmes. Salgótarján neki köszönheti, hogy még van ökölvívása – jegyzi meg a sporttörténész.

A kiállítást a Papp László-blokk zárja, róla mindenki tudja, hogy a legnagyobb magyar ökölvívó volt.

Kérdezze meg Jani bácsit!

Szabó Jánosról pedig sokan azt tudják, hogy olyan, mint egy lexikon. Volt rá példa, hogy Botos Tibort megkérdezte egy újságíró, hány magyar bajnokságot nyert, mire az öklöző azt felelte: „Kérdezze meg Jani bácsit!”

Plakátok, érmek, bokszkesztyűk, sisakok, reprezentatív ajándékként készült szobrok és versenydíjak mellett kiadványok is megtekinthetők a kiállításon, így például a Magyar Ökölvívó Szövetség hivatalos lapjának, az Ökölvívásnak 1960. augusztus–szeptemberi számát, akárcsak a két világháború közötti bokszszakkönyveket és szabálykönyveket.

Maga Szabó János birkózócsaládból származik, édesapja és testvérei Miskolcon és Diósgyőrben űzték ezt a sportágat. Ő is szabadfogású birkózóként kezdte, amíg át nem váltott a labdarúgásra. 1965-től él Salgótarjánban, ahol évtizedek óta a civil élet aktív résztevője. Alapító tagja a Nógrád Megyei Sporttörténeti Egyesületnek, a Rónabányai Baráti Körnek és a Zagyvarónai Sport Egyesületnek. Jelenleg a szűkebb lakóhelyén, Salgótarján zagyvarónai városrészében működő, kultúrateremtő és értékmentő feladatokat vállaló Zagyvaforrás Egyesület titkára. Korábban a Nógrád Megyei Sportigazgatóságon dolgozott.

Álma egy salgótarjáni sportmúzeum, és reményt ad neki, hogy ez az intézmény szerepel a város hosszú távú fejlesztési koncepciójában.

Társszerzője a Magyarország olimpiai mozgalmának krónikája 1895–1995 című kötetnek, 1990-ben többedmagával összeállította Nógrád megye olimpiai kronológiáját, a megyei önkormányzat helyi értékeket összegyűjtő sorozatában pedig a Nógrádi olimpikonok című kiadvány szerzője. Idén jelent meg a megyei múzeum kiadásában a Salgótarján a város előtt című könyv, ennek sportfejezetét is ő írta, tavaly pedig a nógrádi bányászegyesületek kronológiáját foglalta össze.

„Ezeken kívül még számos helyi, összegző kiadványt írtam – fűzi hozzá. – Folyamatosan dolgozom a Nógrád megyei labdarúgás történetén, 1920-ig készen vagyok vele. Visszamenőleg 1901-től vezetem a tabellákat.”

Mit lehet gyűjteni a jelenkorból, amit érdemes lesz majd bemutatni 50 év múlva? – kérdezem. Szabó János nem hagyja provokálni magát. Elismeri, hogy ez neki is nehéz kérdés, de aztán azt válaszolja, csak az idő döntheti el, hogy mi az érték. Mindenesetre már van emlékérme és jelvénye az idei londoni olimpiáról.

Húsz év munkája fekszik már abban a könyvben, amely a Nógrád megyei sportegyesületek történetét dolgozza fel 1848-tól napjainkig. Még most sincs kész vele, egy vagy két év hátravan a munkából. „Ilyet csak a magunkfajta őrültek képesek vállalni” – közli nevetve.