Szalmakalapok, hajfodrok a szélben, Szék az 60-as évek végén. Lánycsizmák a sárban, katonakísérésre készülő deszei román legények, egy bivalyokat terelő pásztorlány. Családok – dédszülők és dédunokák – a tiszta szobában, a konyhában, a verandán; ballagó öregek, gyászolók a ravatalnál, sírra boruló özvegy, lovát vezető asszony – a Leltár, Korniss Péter harminc esztendei erdélyi alkotómunkájának fotográfiai lenyomata. „Sohasem akartam tárgyszerű leltárt készíteni. Munkámat nem tartottam a néprajz kisegítő eszközének. Nem érdekeltek az aprólékos részletek, s nem akartam tudományos alapossággal mindent feltérképezni. Úgy gondoltam, a tárgyakat a múzeumok polcain, a viseletet a vitrinekben, a zenét és az éneket hangszalagon, a táncot pedig színpadon lehet megőrizni. A fotográfia ajándéka, hogy megörökíthetjük a legtünékenyebbet is: az embert – abban a világban, amelyet maga teremtett és éltetett” – így a fotográfus a Leltár című könyv végén.
Erdélyi képeiből egy olyan ember derűje árad, aki megbékélt a világgal, ezek a kompozíciók megbonthatatlan harmóniát hordoznak, az album annak a világnak a tükre, melynek lakója utolsó mohikánként még együtt élt a természettel, a közösséggel, állataival és míves tárgyaival, s amelyet épp könyörtelenül elsöpör a bulvárkor.
Korniss Péter fotográfus – Duna Televízió, Kézjegy, 2010:
Először a régi soproni könyvtárban találkoztam Korniss művészetével, a kikölcsönzött, poros, kopott album hónapokig a táskámban volt. A címe: Múlt idő. Benne a fiatal házasokkal, akik az 1998-ban megjelent Leltárban már nagyszülők. Három generáció, múlt és jövő, egy fotográfus életének java: Korniss Péterről tudni kell, hogy talán nyíltsága, közvetlensége miatt, talán egyenessége és nyíltszívűsége miatt élete összefonódott azokéval, akiket fényképezett. Széken már családtagnak számít. Ahogy a bukovinai székelyeknél odalent Tolnában.
Aztán ott A vendégmunkás. Egy éveken át kísért ingázó élettöredékei. Ahogy reggel cihelődni kezd – városi szemmel valahol a világ végén, kétszáz kilométerre a Keletitől, ahogy a vonat párájában elbóbiskol, ahogy utat kapar Pesten, a munkásszálló neonfényében ahogy a kolbászt szeli, ahogy zuhanyzik, s robotol, robotol újra, robotol évszakokon át, hogy aztán ismét visszatérhessen feleségéhez a kertes házba, s ahogy ketten, összebújva végül elalszanak a dunyhák között – most már értem: a világ közepén.
A 70. születésnapja után ismerhettem meg a fotográfusban az embert. Nagyobb interjúra kértek meg, ronda novemberi időben csengettem fel hozzá, borral kínált, türelmesen mesélt, olyan szerénységgel, ami csak az igazán nagy emberek sajátja. – '69-ben bementem a Corvina Kiadóba a Vörösmarty téren, azzal, hogy bejártam Erdélyt és Magyarországot, és népszokásokat fotóztam, és talán ki lehetne adni ezeket egy könyvben – emlékezett vissza akkor a kezdetekre. – Visszakérdeztek: „népszokás?, olyan már nincsen”. A folyosón kinézett egy hölgy, s azt mondta, „fiatalember, jöjjön csak be, mutasson fotókat”. Mutattam a széki táncházat, beszélgetni kezdtünk a falusi történetekről és hagyományokról. A hölgy – Sivó Mária képszerkesztő – azt mondta, „ez nagyon érdekes, csinálja csak tovább fiatalember”, s ebből aztán megszületett az Elindultam világ útján... Az én életem munkájából harminc százalék Sívó Máriáé. Nem vagyunk korszerűek, ahhoz a generációhoz tartozunk, aki még mondani, üzenni akar valamit – merengett el. – Ha alkatilag nem megy hűvösnek lenni, akkor nem kell erőltetni – mondta 2007-ben Korniss Péter, aki egyébként nem tart saját fotókat a lakása falain, mint mondta, „elvből”.
Vallja magáról, hogy igazi csapatember, s ez nem csak Sivó Máriával való kapcsolatára igaz: a hatvanas évek elején már a Bihari Táncegyüttes fotósa volt, egy életen át fényképezte a Honvéd Táncegyüttest, a csapat tagja lehetett. 30 éven át dolgozott a Nők Lapjának. A hagyományos paraszti világ eltűnését dokumentáló, lírai Múlt idő, az ingázó útkaparó hátországát hihetetlen mély intimitással feltáró A vendégmunkás, s a táncosok emberpróbáló munkáját bemutató albumok voltaképpen kerek egészet alkotnak, kivétel nélkül az emberi kötődésekről szólnak.
Korniss Péter számomra a tisztesség, méltóság és alázat fotográfusa. Amennyiben korszerűtlennek tartja magát, ez esetben igaza van: a tisztesség, a méltóság, az alázat ma már kiveszőben van a művészetből, a kultúra egészéből. – Ó, ez a tisztesség, méltóság nem én vagyok, hanem az ember, akit fényképeztem – hárított öt éve, amikor ezeket elmondtam neki. Amikor az alázatról kérdeztem, egyszerűen válaszolt: „Táncosok között éltem, megtanultam, hogy meg kell dolgozni egy produkcióért, s megtanultam azt az alázatot is, ami a munkával jár.”
Öt éve sem kérkedett, s azóta sem jellemző rá, hogy a díjait sorolná. Még csak képeket sem szokott előszedni, ha teheti, inkább a varázslatos anekdotákat – a fotóriporter és az érzékeny garabonciás meséit – mondja. Szívesen emlegeti harminc évvel ezelőtti, magányos amerikai autós körútját az indiánok földjén, amelyre ma már nyilván nem merne vállalkozni, akkor azonban nem félt, csak ment: elindult a világ útján. Így lehetett, hogy amikor jóval később súlyos szemműtéte volt itthon, a tengerentúlon Sitting Bull békepipájának ötödik őrzője naptáncot járt a felépüléséért.
Akit a már elhunyt Skarbit András vendégmunkás beengedett a titkok kertjébe, aki családtag lett Széken, akit a Press Photókon tárt karokkal várnak, akiért egy indián naptáncot járt, úgy szokta mondani: „tele vagyok örömmel, sérelmeim nincsenek”.
Szinte minden könyve megvan otthon. Lapozom őket, az embereket nézem, az arcokat, a tekinteteket, mennyi titok, mennyi történet, mennyi kép, mese. Élet.
