− A Cseh Tamás Archívum több mint másfél éve gyűjti digitalizáltan Cseh Tamás hagyatékát. Eddigi munkájának első nyilvános beszámolója a Cseh Tamás arcai című film. Hányféle arcot mutat meg?
− A másfél órás film, amelyet a teljes anyag birtokában állítottunk össze, áttekintést ad az archívum munkájáról, de főképp Cseh Tamás eredeti, autentikus megjelenését tartja emlékezetben hosszú pályájának megidézésével, mintát ad arról, milyen emberi, művészi minőséget képviselt. Utolsó, 2006-os teljes koncertjeit, amelyet a Bakáts téren és az Országos Széchényi Könyvtárban adott, éppúgy feleleveníti, mint pályájának első állomásait a hatvanas évekből, amikor Bereményi Gézával még nem ismerték egymást. Keresztül-kasul próbáljuk bejárni a pályáját, ezért alcíme a filmnek: Keresztül az életen – a hatvanas évektől. Cseh Tamás első nagy áttörése 1970 körül volt, mikor a zseniális Baksa-Soós János nevével fémjelzett Kex együttessel zenélt, a korra egyébként jellemező, hogy a Kexnek összesen egy lemeze jelenhetett meg. Ám Cseh Tamást még Bacsó Péter filmrendező fedezte fel a hatvanas években, ő hozta be abba a művészvilágba, amely a művelődési házakban, pincékben zajló koncertélettől elzárt volt, ő érzett rá először arra, a friss hang mögött mi rejlik. Tamás írhatta Bacsó Péter 1965-ös alkotása, a Szerelmes biciklisták című film főcímzenéjét, ez pedig az addig képzőművésznek készülő fiú életét teljesen megváltoztatta. Bacsó Péter 1967-es filmjében, a Nyár a hegyekben − amelyet Gyöngyössy Katalin és Mensáros László híres táncjelenete is emlékezetessé tett − már hosszan, önálló énekkel szerepel. Az Altató című dal egészen fantasztikus szám, amelynek angol szövegét is ő költötte. Ezek után jött Jancsó Miklós 1972-es filmje, a Még kér a nép, ott már képben is jelen van a dalnok.
A nagy siker elhomályosította a múltat
– A Jancsó-filmek ismerői, Cseh Tamás hétköznapi rajongói valószínűleg emlékeznek a gitáros fiúra, aki átmegy a színen, ám az kevésbé lehet ismert, hogy már Bacsó Péter filmjeinek közreműködője is volt. Miért van az, hogy a hatvanas évekbeli munkáit nem igazán ismerjük?
– Ugyan 1943. január 22-én Budapesten született, ám 1956-ig a Fejér megyei Tordason élt. Erről a korszakról keveset tudunk. 1956-tól 1970-ig nagyon különös, képzőművésznek induló, majd nagyon tehetséges, a zene felé hatni akaró fiúvá vált. Bereményi Gézával 1970-től egy őrületesen termékeny korszaka kezdődött, ami nem előzmény nélküli. Az azelőtt történteket kicsit elhomályosítja az, hogy az azután olyan frenetikus lett: ezért is fontos, hogy megrajzolhassuk a teljes pályáját. Kevésbé ismert például, hogy az Utóirat lemezen (1987) szereplő Szőke barátném dallamát Tamás évtizedekkel korábban, kvázi angol halandzsa szövegre írta meg, de az Antoine és Désiré (1978) című lemezen szereplő Désiré apja című dal zenéje is sokkal régebbi. Tamás ezeket orsós szalagon rögzítette, ám a dalokat később már nem tudta lejátszani. Mi előszedtünk régi orsós magnókat, digitalizáltuk ezeket a felvételeket is, így az 1970 előtti emlékek is szerepelnek a Cseh Tamás arcaiban. A hagyatékból már fantasztikus mennyiséget 2,4 terrabyte adatot digitalizáltunk: fényképeket, kéziratokat, film- és videodokumentumokat. Selmeczi Levente gyűjtő az archívumnak ajándékozta Cseh Tamás összes megjelent lemezét, DVD-jét, azt is, amit Párizsban adtak ki, Tamás felesége, Császár Bíró Éva is mindent a rendelkezésünkre bocsátott, hogy digitalizáljuk. Mivel annyi mindent felfedezni való van az életművében, további filmösszeállításokat is tervezünk.
Egy betiltott televíziós film 1974-ből
− Ön sokat dolgozott együtt a Századunk című történelmi tévésorozatban Cseh Tamással, személyesen is jól ismerték egymást. Volt olyan, ami a kutatómunka alatt mégis meghökkentette?
− Mindig is tudtam,ám a valóságban mégiscsak meglepő, hogy az emlékezet milyen különböző lehet, és mennyire töredezett. Bocsánat, hogy régészeti hasonlattal élek, de egy életművet rekonstruálni kicsit olyan, mint amikor találunk egy összetört vázát, és azt a különféle darabjaiból próbáljuk összerakni. Keressük a részeket, melyek illenek egymáshoz, ám a széleik letöredezettek, és a váza, még ha össze is állítjuk, már sosem lesz olyan, mint amikor sértetlen volt. Harminc-negyven interjút rögzítettünk Tamás barátaival, alkotótársaival, mindenkinek van a visszaemlékezésében egy-egy fontos mozzanat, ami kicsit eltér a többiekétől. Most is tanulság: csak a források összességéből merítve lehet egy történetet rekonstruálni, bár a történelem mindig is absztrakció marad, minden történész kicsit mást gondol ugyanarról a történetről. Cseh Tamás saját visszaemlékezései is sok mindenben megleptek: Tamással először 1970-72-ben kezdtem először dolgozni, amire Tamás úgy gondol vissza, hogy én „elhagytam”, pedig egy frászt! 1974-75-ben még próbáltunk csinálni egy filmet Auguszta főhercegnőről, az arisztokratákról, amit nemrég találtam meg. Tamás énekelte fel a dalokat, Bereményi Géza írta hozzá a szövegeket, de a televízióban felháborodtak, szinte minden darabját kidobták a filmnek. Tamás nem emlékezett már arra, hogy az együttműködést nem azért hagytuk abba, mert elfelejtettük volna egymást, hanem azért, mert betiltották a filmet.
− Miért tiltották be?
− Az arisztokraták 1974-ben még éppen megtűrtek voltak Magyarországon, a hatvanas években közülük sokakat még megfigyeltek. Nem lehetett róluk filmet készíteni. A Századunk című történelmi sorozatban is, ha megszólaltak, a háború előtti államapparátusról beszélhettek, a saját életükről nem. A betiltott film egy darabkáját is meg fogom mutatni ma az Ördögkatlan fesztiválon, a narancsligetes beszélgetésen Bérczes Lászlóval, akárcsak egy-egy részletet a Századunk 2006. szeptember 1-jén felvett adásából, amelyben Cseh Tamás már betegen elbúcsúzik. Nagyon érzékeny pillanatok ezek, ezért inkább csak egészen kis közönség előtt vetítjük le, nem szeretnénk a nagyobb nyilvánosságnak megmutatni.
Orsós magnóval fölvett számok kerültek elő
− Az Iskola utca 35/B kapualjában másfél éve a Cseh Tamás dalaiban megelevenedő világ szereplőinek nevéből álló lakónévsor emlékeztet arra, hol születtek az első dalok. Bár Cseh Tamás nem töltött évtizedeket itt, az életműben mégis különleges helyet tölt be a budai Víziváros.
− Amikor elvégezte a képzőművészeti főiskolát, tanári diplomát szerzett, akkor költözött a Vízivárosba. Nemrégiben digitalizáltuk egy 1972-ben, útlevélkéréshez írt önéletrajzát, amelyben így fogalmaz a rendőrségnek: „Zenei, festői és irodalmi tanulmányaim nyugalmasabb folytatása érdekében ideiglenesen az I. kerület Iskola út 35/A III. emelet 2. alatt lakom, amíg szüleim segítségével épülő társasházunk el nem készül.” (Az önkormányzat később átszámozta az utcát, így lett a ház később 35/B – a szerk.) Ez a mondat zseniálisan visszatükrözi az egész kort. A bizonyos társasház természetesen nem épült a családnak, ám meg kellett magyarázni, egy budapesti szülő gyermeke miért rendelkezik ideiglenes lakcímmel. Ezt ma már – amikor azt tesszük, amit szeretnénk, oda költözünk, ahová akarunk – szinte lehetetlen megérteni, ám akkoriban borzasztó dresszúra alatt éltünk. E kor, amit ma annyira szeretnek csak „legvidámabb barakknak” tekinteni, egy feszültségekkel teli dagonya volt, amiben nem nagyon lehetett előre haladni, inkább csak egy helyben tudtunk topogni. Mindig félni kellett, hogy a nyugati útlevelet, amely háromévenként járt, nem adják meg, mert valamibe majd belekötnek. A Víziváros egy szerencsés véletlen folytán lett Tamás ideiglenes otthona: egyik tanártársa megörökölt egy lakást, és megkérte, mint rokon, költözzön oda albérlőként, nehogy elvegye tőle a hatóság. Ugyanis akkoriban egy embernek nem lehetett két lakása. Nagyon jól érezte magát a Vízivárosban, sokszor visszavágyott oda, a Jeney-féle Halászcsárda, az Isolabella bár és a Csarnok étterem által határolt „Bermuda-háromszögbe”.
− Lehetséges, hogy valamikor megjelenjenek a még sosem hallott felvételek?
− Ha lesz rá erő, ész, akarat és anyagi lehetőség, lehet olyan válogatást összeállítani, amelyek közérdeklődésre tarthatnak számot. Válogatni viszont muszáj lesz: az archívum mindent, így a rossz felvételeket is gyűjti. Volt Cseh Tamásnak több olyan fellépése, ami nem sikerült jól, ezt ő is érezte, és ezért félbehagyta a koncertet, mondván, na majd jön máskor is és többet énekel. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy bemutassuk, egy-egy dalnak hányféle változata volt. Ám azt nem tervezzük, hogy mindent ömlesztve nyilvánossá tegyünk. Inkább elkötelezett rajongóknak, kutatóknak lehetnek érdekesek azok a hatvanas években, orsós magnóval fölvett felvételek is, amelyek úgy recsegnek, mintha fonográfhengerről szólnának.
Csak a történelmi kontextusban értelmezhető
− Milyen munka vár még az archívumra?
– Jelenleg mentjük a menthetőt, az állományvédelem van munkánk előtérben: ezeket a szalagokat néhány év múlva képtelenség lesz lejátszani, folyamatosan digitalizálunk. Még legalább ötven-hatvan interjút szeretnék Cseh Tamás kortársaival készíteni, ugyanakkor az életmű történelmi vonatkozásait is fel kell rajzolnunk. Ars poeticánk, hogy bemutassuk, Cseh Tamás, Bereményi Géza és a többi alkotótársa nagyon tehetséges, zseniális fickó, ám a daltermés, a dalszövegek az ő előadásában hitelesek és mintaadók, és mindez abban a történeti kontextusban értelmezhető, amelyben keletkezett. Kézirataikkal, kottáikkal, képzőművészeti anyagaikkal, akár még az állambiztonsági szolgálatok jelentéseivel is együtt.
− Cseh Tamás művészete sok kortárs előadó feldolgozásában is továbbél. Történészként, munkatársként, barátként hogyan viszonyul ezekhez a dalokhoz?
− Nagyon örülök minden feldolgozásnak, legyen az jó vagy kevésbé sikerült, örülök annak is, ha a YouTube-on egy-egy Cseh Tamás-dalra sokan kattintanak. Ám nekem sokkal fontosabb, hogy most az ezredfordulón, mikor van módunk rá, hogy a Jancsó-filmek énekmondóját, a dalnokot és korát bemutassuk, ezt a lehetőséget ne szalasszuk el. Arról a korról ma már sok hamisat gondolnak az emberek: ezen is változtatni szeretnék.
