Mindenhol máshol világzenének hívnák a Csík Zenekar mai stílusát, idehaza inkább népzeneként aposztrofálják, s valahol a kettő között van az igazság, csak annak meg a zenén kívül nincs más neve, de jobb is, hogy nincs. Mindenesetre jómagam tagadom, hogy a Csík-effektus a globalizációra adott válasz volna: hiszen előbb volt a kalotaszegi szapora, csak aztán lett a zene a testvéri Kínában és a még testvéribb Szlovákiában is ugyanolyan, mint a legtestvéribb Amerikában, hogy aztán ezt az ugyanolyanságot tegye igazán egyedivé az autentikus népzene.
Mert hát, ha akarjuk, ha nem, Lovasi András, Kiss Tibor, Bródy János, Földes László Hobo, Ferenczi György, Szörényi Levente és Kovács Kati is a popból érkezett, hiába nevezzük az egyiket költőnek, a másikat meg hiába nem nevezzük a nevén. Persze a kötelező tiszteletkör: a honi pop legjava állt fel a Csík mellé, nyilván azért, mert ők a java, a legjava, s hát végül is belőlük kerekedett ki az új őrület. Ezt az új őrületet láthattuk végre teljes pompájában a Sziget hétfő estéjének egyetlen nagyszínpados koncertjén. Megérdemelte, kellett, ideje volt már.
És hát ilyen lehetőség nem mindennap adatik meg egy zenekarnak idehaza: a Daloskönyv címet viselő műsor három órája igyekezett majd mindent megmutatni a Csík életéből, s nagyjából fele-fele arányban oszlott meg a kiindulópontot jelentő autentikus népzene – amellyel már amúgy világhírű volt a zenekar – és az áthangszerelt pop – amitől meg idehaza lett országhírű, ezt tudjuk, mindennap ezerszer halljuk, és előfordul, hogy van, amit már annyiszor, hogy unjuk is. A mesteri zenészekből álló Csík Zenekar (Bartók József nagybőgős, Kunos Tamás brácsás, Barcza Zsolt cimbalmos, Szabó Attila hegedűs, Csík János hegedűs, zenekarvezető és Majorosi Marianna énekes) egyik leghíresebb, a Most múlik pontosan című Quimby-feldolgozását ugyanis már azok is feldolgozták, akiknek nem kellett volna, de hát ilyen a popmuzsika, feldolgozunk, másolunk, s ez nagyon tud fájni itt belül. De tudjuk azt is, hogy ezek a zenészek, a Csík-zenészek a popmuzsika nélkül is gyémánttal kirakott úton vonultak a legcirádásabb korinthoszi oszlopokkal ékesített dicsőségcsarnokba.
Így fordulhatott hát elő a multikulti Sziget mínusz egyedik napján, hogy a háromnegyedig megtelt dühöngő legelőször kalotaszegi csárdással és szaporával, valamint bogyiszlói ugróssal szembesült. Ejj, ez meg mi, néztek a hollandusok meg a gallok, de aztán a második taktus után rájöttek: ez bizony, fiam, népzene. Mire aztán elérkeztünk a nagy népzenei-popmuzsikás összeboruláshoz, megtelt minden hely, és a hollandus csárdást kezdett járni, a gall ugróst, én meg legényest, az pedig senkit sem zavart, hogy egyikőnk sem tudja, miként is kell ezt csinálni: mindegy, az egészet egyszerűen nevezzük csak népi pogónak.
Ahogy érkeztek egymás után a jól beharangozott nagy nevek, úgy fokozódott a hangulat, Csíkék a táncházakban nyilván megtapasztalták már ezerszer, hogyan is kell a közönséget berántani, de hát itt most több tízezer emberrel álltak szemben, s mégis sikerült nekik: de annyira, hogy részemről majdnem ájulás lett a vége, naná, erre azért rátett a melegrekord is.
Aztán az Apa övének a csatja, a Fekete lamúr, az Átkozott szenvedély, a Viharban születtem, az Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen... és a Hobo-szavalat után a kivetítőn megjelent még valaki: Istenem, ez Kodály Zoltán! Hát itt mindennek egy az alapja: a zene?! Aztán persze: Hej barátom és Rockandroller, benne a sokadszorra feltámadó Kovács Katival, előtte pedig egy igazán pörgős népzenei blokk. A legnagyobb meglepetést pedig ismét Kovács Kati hozta, menyasszonykísérője bármikor, bárhol megállná a helyét. Ahogy az egész koncert, bárhol a világon, komolyan, nagyszínpadon. Még akkor is, ha nem jön a ráadás, amelyben a legismertebb dalok kaptak helyet: a Most múlik pontosan és az Üljenek a fiúk ölébe a lányok.
Így lett ez a tulajdonképpen összeegyeztethetetlennek tetsző kettős (a popmuzsika és az autentikus népzene) eggyé ezen az estén – végérvényesen. Mert ha eddig akadtak, akik kételkedtek volna, akkor ezek a zenészek most cáfolhatatlan bizonyítékát adták annak, hogy zene és zene között mindig van átjárás. Ahol pedig át lehet menni, ott át is kell menni. És akár bele is ájulhatunk.
