Én még kiállításon így nem unatkoztam

Eljutottunk oda, hogy egy IKEA-katalógusban több képzelőerő van, mint a fiatal képzőművészek munkáiban. Csalódás a Kogart Házban látható Friss 2012.

Úgy köröznek az ujjak a billentyűzet felett, mint sivatagban kiterült test láttán szoktak a keselyűk. Ám nem jó érzés belemarni, belecsípni a témába: nekem sem okoz élvezetet, ha a fiatal, pályakezdés előtt álló képzőművészek munkáit szapulom. Hisz ők a jövő, a frissek, akik mégiscsak éveket áldoztak arra, hogy majdan egy kiállítás keretében lépjenek a szélesebb nyilvánosság elé. De dicsérni, azt még kevésbé tudom, és még kevésbé akarom őket.

Mert érthetetlen, mi több vérlázító, hogy csak ennyire futotta. Hogy tényleg csak ennyi jutott az eszükbe, hogy ilyen kevés invencióval és elszánással vágnak neki a képzőművész pályának. Ki mondta azt nekik, hogy ennyire sablonosnak, trendek után kullogónak és vérszegénynek kell lenni? Mi lebegett a fiatal alkotók szeme előtt, amikor ezeket a képeket és installációkat kiállították? A következő ösztöndíj? A szakmai lapokban megjelenő semmitmondóan bátorító cikkek szellemi akolmelege?

Tényleg ennyi, és nem több jutott eszükbe önnön szerephelyzetükről – hogy ők fiatal képzőművészek lennének, vagy mi – és az őket körülvevő, mondjuk most így: társadalmi valóságról? Vagy ez most egy össznépi manifesztum akart volna lenni, a tömeges eszképizmus túraútvonala a csúnya világtól nem, vagy alig érintett belső száműzetés felé?

De kezdjük az elején. A Kogart Ház kilenc éve, 2004 óta vállalkozik arra, hogy reprezentatív környezetben adjon ízelítőt a fiatal diplomások munkáiból. A cél nemes és üdvözlendő: hadd kapjanak már induláskor kellő figyelmet a fiatal képzőművészek. Idén a Magyar Képzőművészeti Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar, valamint a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem diákjainak munkáit láthatja a közönség, a külföldi kitekintést a svájci Zürcher Hochschule der Künste hét végzős hallgatójának részvétele jelenti. Huszonhat fiatal művész.

Akár örömteli jelzés is lehetne a fiatal magyar képzőművészet számára, hogy nincs minőségbeli különbség a hazai és a svájci alkotók munkái között: az érdektelenség és az alibizés határokon átívelve tesped el a munkákon. Nem tudom, örülni kell-e annak, hogy fiatal alkotóink hézagmentesen illeszkednek valamiféle globális trendbe. Én személy szerint jobban örülnék, ha inkább reflektálnának ennek a helyzetnek az esetleges fonákságaira. De nem szeretném, ha úgy tűnne, csupán a saját mániáimból fakadnak a kifogások. Legyen, elfogadom, hogy a helyi ízek nem, vagy csak visszafogottan vannak jelen – a matyóhímzés ismételt diadalútját egyengessék mások (bár egy népi hímzéses csadort azért láthatunk Szabó Ottótól).

Azt is elfogadom, hogy a harcos politikai kiállás sincs előtérbe helyezve az idén – ennek hiánya is lehet üzenet. De akkor lássuk, mi maradt. Láthatóan továbbra is vonzóak például a kedélyeskedő, retrós-popkulturális utalások. Koós Gábor például tetszetős, a japán fametszetek világára reflektáló vizuális köntösben idézi meg a tévés sorozatok és a kultfilmek világát, mindenképpen járna a félmosoly a keleties környezetbe helyezett Tom Selleck figurájáért (a Magnum című tévésorozatból), ha nem köszönnének vissza hasonló fricskák hosszú évek óta a különféle dizájnboltok polcairól.

Úgy látszik egyébként, hogy az egykori vasfüggöny két oldalán már jó ideje közös a kulturális emlékezet, és ahogy Koóst, úgy láthatóan a svájci Stefan Baltenspergert is izgalomba hozzák a filmes utalások. Installációja ha az eredetiségével nem is, de legalább az ismétlés és halmozás álmosító posztmodern gesztusával tüntet: még egy Ponyvaregény-idézet, még egy kis Charles Bronson, és az e havi Dirty Dancing-utalásnak is éppen itt volt az ideje.

Persze lehet, hogy túloztam és szubjektív gerjedelmem homályosította el a látásomat, és csak ezért nem karcolta meg a tudatom a számos társadalomkritikus él. Mert ugye a fehér lepedővel befedett véres ágyon elhelyezett kék tank (Tóth Márton Emil) nyilvánvalóan hordoz valamiféle üzenetet – bár mondjuk 1981-ben egy gdanski kiállításon nagyobb tétje lenne, mint az álmosító napsütésben az Andrássy úton.

Ha kevés az ötlet, persze mindig kapóra jön egy kis blaszfémia. Kocsi Olga Holypestje sajnos nem akar önparódia lenni; kár, mert annak jó lenne: a katolicizmus vizuális állandóinak kigúnyolásához az alkotó valószínűleg egy speciális kortárs képzőművészeti ellátóból rendelhette a kellékeit, olyan szép, kompakt szetté állt össze a szekrénybe rejtett installáció minden egyes diribdarabkája. Kicsit több megbotránkozó tekintet biztos jól jött volna a „merész” alkotása mellett álló művésznek, de úgy tűnik, ahhoz még emelni kell a tétet.

Persze van, aki egyetlen fricskával kívánja ledönteni a babona sötét tornyát: így tett Szigeti Árpád, akinek Vízkereszt című műve – nem fogják kitalálni – két, kereszt alakban egymásra helyezett vízszintmérő. Kacaj. És mi maradt még: nem sok minden, az érdektelenség és a tétnélküliség üli a torát a kétemeletnyi seregszemlén.

Jó látni, hogy valaki azért festeni is megtanult időközben, de hogy a technikai tudásból miért csak közhelyes képekre futotta, nem tudom. Persze lehet, hogy csak én nem látom az eredetiséget Knopf Andrea Befejezés című képén, amin egy cicit villantó, sötét ruhás vamp áll egy fürdőkád mellett, jobb kezében véres késsel, bal oldalán egy elegáns öltözetű, fehér kesztyűs ficsúrral, akinek ajkai a nő véres száját keresik. Szerencsére nem kell megijedni, a komor kép véres mondanivalóját enyhíti a kád szélére festett játékpóniló, de azért ne ide szervezzen senki múzeumpedagógiai foglalkozást a kisiskolásoknak.

Persze lehet, hogy csak én nem látom az eredetiséget, és olyan vagyok, mint akikre Kiss Gábor Attila festményének – amin fej nélküli nézők láthatók - címe utal (Exhibition Assholes). Ez esetben szavaimat tekintse az olvasó tárgytalannak. Annyit azért mégis megjegyeznék félve, hogy kár ezért a nagy nekibuzdulásért, mert nem csak a néző, de az egyébként számos értékes kiállítást, és az egészen kiváló kiadványokat gondozó intézmény is jóval többet érdemelne mindennél.