Persze lehet, hogy ezúttal az animációs ipar élcsapatának nem volt más szándéka, mint hogy kímélő kivitelben (értsd: könnyen emészthető formában) juttassa el a lakosság széles tömegeihez a feminizmus eszméjét. Bár én személy szerint a női egyenjogúságért vívott harc egyetlen eszmemorzsáját sem véltem felfedezni a 3D-moziélmény során, a világhálón már több fórumon is megy erről a vita. A szülők megnyugtatására azért illik közölni: egyetlen melltartót sem égetnek el rituálisan a filmben.
Szóval a híresztelésekkel ellentétben nem egy skót ősszüfrazsettről szól a mese, hanem egy kissé fiús hobbiknak hódoló hercegnőről, akit királyné édesanyja komoly erőfeszítések árán sem tud rászoktatni a rangjának és nemének megfelelő decens viselkedésre. A probléma ott tetőződik, amikor kérők érkeznek az udvarba, ám a címszereplő nem csak kikosarazza, hanem felkészült íjászként még jól meg is alázza a három ifjút, akik közül egyik szerencsétlenebb, mint a másik. És akkor itt jön majd egy csavar meg némi mágia a népi mesterségekben jártas egyéni vállalkozó leplébe bújt habókos boszi jóvoltából, adagnyi izgalom és rengeteg, rengeteg túlcsorduló családi érzelem.
Ez persze nem is hangzana annyira rosszul, de sajnos azt sem lehetne állítani, hogy a fenti szűkszavú összegzésből kimaradt volna valami fontos, ahogy azt sem, hogy a nem túl izmos sztori szikár csontvázára az ötletek kifogyhatatlan parádéját pakolták volna az alkotók. Kezdve azzal, hogy semmi sem indokolja a sztori Skóciába helyezését, azt leszámítva, hogy elsülhetett a háttérfestők keze a vadregényes tájak komponálásakor, meg hogy minden különösebb kreativitást megspórolva lehetett összeütni a kelta alapokon élősködő világzenei cukormázat.
A filmből annyi derül ki csupán, hogy a skót férfiak kissé közönségesek, imádnak bunyózni, nagyok és szőrösek, s csupán az különbözteti meg őket a vikingektől vagy Asterix, a gall faluközösségétől, hogy szoknyát viselnek – az ezzel kapcsolatos zs-kategóriás poén persze nem maradt el. Maguk a szereplők sem túl érdekesek, még Merida sem az a kimondottan kimunkált karakter. A beszélő állatok és az egyéb termékgyanús kiegészítők sem tűnnek fel a filmben, így marad a látvány mint utolsó mentsvár.
Csakhogy kissé sovány vigasznak tűnik egy Pixar-mozi kapcsán a tökéletes látványról lelkendezni, miután a cég kreatív ászai (akik most látványosan hiányoztak a stábból) hosszú évek alatt szoktattak bennünket ahhoz, hogy ezt alapnak vegyük, és inkább a fifikás történetek, az eredeti figurák és a zseniális ötletek tobzódását dicsértük a munkájukban. És igen, persze: Merida vörös hajzuhatagának animálása (amire, ugye, külön programot írtak, meg hatalmas géppark adta hozzá a virtuális izomerejét) tényleg elsőrangú, de amikor az ember azon kapja magát, hogy hosszú percek óta a göndör fürtök rakoncátlan játékát figyeli, ott valami baj van.
(Merida, a bátor. Színes, magyarul beszélő, amerikai animációs kalandfilm, 100 perc, 2012. Forgalmazó: Fórum Hungary)
