Ez tehát Kelet-Európa esszenciája

Szentkép, sparhelt, ékszerként viselt mobiltelefon: háromteremnyi Kelet-Európa-élményt kínál a Néprajzi Múzeum Casa mare című kiállítása.

Időhurokba kerültem: ahogy a Néprajzi Múzeum tágas termeit róttam, hirtelen saját gyerekkoromban találtam magam, a nyolcvanas évek vidéki Magyarországa felé száguldott képzeletem. Az udvari kiskonyhák irányába, ahol sülő ételek szagösvényei között sürgölődtek a rokonok, akik csak nagy ritkán merészkedtek a „Tiszta udvar – rendes ház” táblát kiérdemelt otthonuk tisztaszobájába.

A szobába, amit szinte soha nem használtak, mégis ezzel mérték önmagukat, az elért társadalmi státuszukat. A többi, vagyis a ház többi része: idősíkok torlódásának forgalmas ütközőzónája volt. Fali szőttesek és szentképek mellett fityegő erotikus naptár, házi áldással szemező egész falat elfoglaló, tengerpartot ábrázoló poszter. Valami hasonló élménysűrűség néz vissza a Casa mare – nagy tér kiállítás képeiről is.

Kelet-európai lakosokat látunk, ahogy legszebb, legünnepibb vagy csak leginkább szeretett ruháikban állnak házuk legszebb, legtisztább vagy csak rájuk leginkább jellemző szobájában, sarkában. Háromteremnyi Kelet-Európa-esszencia, és ezúttal a képek tényleg többet mondanak, mint több ezer oldalnyi, a térségről írt elemző tanulmány. Ezek a képek ráadásul úgy maiak, hogy több száz év élménye és tapasztalata torlódik össze bennük – mint abban a vajdasági szobában, ahol a szentképek békésen megférnek a Titót megörökítő színes nyomattal. Felfedezhető tehát ezeken a képeken az elmaradt vagy féloldalas polgárosodás megannyi lenyomata, a szedett-vedettség derűs esztétikája, ünnepélyes banalitás és a hétköznapok mágiája.

A Casa mare kiállítás a berlini Európai Kultúrák Múzeumával közös szervezésben nyílt meg. Frank Gaudlitz fényképei a következő módszerrel készültek: bejárta Európa keleti, délkeleti régióját, találkozásai során pedig arra kérte újdonsült ismerőseit, hogy öltözzenek „díszbe”, majd lefotózta őket abban a helyiségben, amit csak ritkán, elsősorban ünnepi alkalmakkor használnak. Az alanyoknak volt idejük felkészülni, így nagyon tudatosan, és nem a pillanat nyomása alatt kellett döntésre jutniuk.

Gaudlitz elsősorban azokat a területeket kereste fel, ahol több etnikum él egymás mellett: járt Erdélyben, a Bánságban, a Vajdaságban, Dobrudzsában és a magyarországi kisebbségeket – németeket, délszlávokat – is felkereste, de még „új telepesre”, itt élő, frissen betelepült hollandra is akadt. A kiállítás a sokszínűségen átderengő közösség élménye miatt is figyelemre méltó. Ahogy járjuk sorba a képeket, lassan feloldódnak a különbségek. Igaz persze, hogy a patrícius eleganciával pózoló idős szász visszafogott öltözete és szobabelsője elsőre nehezen látszik rokoníthatónak azzal a szintén nem fiatal román cigány asszonynak a megjelenésével, akinek ruhája szinte egy indián törzsfő díszítettségével vetekszik, mégis több olyan vonásra bukkanni, ami összeköt, mint amennyi elválaszt.

Például közös tapasztalat a határtalan eklektika: a szinte minden tájon felbukkanó gobelinképek csendélettel vagy őzikével. Vagy a menetrendszerűen felbukkanó sparheltek, melyek kopottas felszínük alatt őrzik a családi összejövetelek melegségét. De a legnagyobb élvezetet talán az nyújtja, hogy amatőr kultúrantropológusok vagy botcsinálta Sherlock Holmesok lehetünk, és az apró részletek alapján megpróbálhatjuk kitalálni, vajon mivel is foglalkozik, milyen életpályát járt be eddig az adott kép szereplője. Könnyű például maffiózót látni a kopasz, kigyúrt szerb férfiban, aki a Mátrix című filmből jól ismert hosszú bőrkabátban feszít a három évtizeddel ezelőtti Lakáskultúra-címlapot idéző szobájában. De lehet, hogy csak nagyra nőtt filmesztéta.

És mosolyra késztető látni, ahogy minden igyekezet ellenére megbontja a gondosan eltervezett összképet egy parányi részlet: mondjuk a fehér ing–fekete kalap-kabát kombóhoz társuló rózsaszín szandál egy idős férfi esetében. Vagy ott vannak a szolid kérkedés mozzanatai, például amikor a hetvenöt éves tatár férfi büszkén feszíti mellkasán a nyakláncon hordott mobiltelefonját.

De röhögni, kinevetni nem ér! Ezek a fotók semmivel sem nevetségesebbek, mint a fényképezés korábbi időszakában készült beállított portréképek. Épp ez a beállítottság és a gondos tervezettség dacára is előbukkanó fésületlenségek, túlzások és következetlenségek miatt érezni úgy, hogy nem a nyomorunkat látjuk viszont, hanem közös sutaságunk báját nyugtázhatjuk derűvel a képeket nézegetve.

(Casa mare – Frank Gaudlitz fényképei. Megtekinthető a Néprajzi Múzeumban 2012. október 26-ig.)