A megboldogult kilencvenes években, a Music TV és más zenecsatornák korában, a klipkorszak csúcsán a Smashing Pumpkins volt az egyik legérdekesebb színfoltja az éppen világméretekben áttörő alternatív rocknak. Seattle szülte a grunge-forradalmat az önpusztító Nirvanával és a komolykodó Pearl Jammel; Kalifornia hozta a napfényes vidámságot a Red Hot Chili Peppersszel és a poppunk bandákkal; Chicago pedig a Smashing Pumpkins sokszínű alternatív rockjával képviselte magát a popkultúra újabb hullámában.
A '88-ban alakult zenekar mindig is Billy Corgan énekes-gitáros-dalszerző birodalma volt: a már régóta tarkopasz, varjúhangú popikon aktuális hangulatától függött, hogy zenésztársai mennyire szólhatnak bele az alkotói folyamatba. A Smashing Pumpkins klasszikus, kilencvenes évekbeli felállásában D'arcy Wretzky basszeros lány, Jimmy Chamberlin dobos és a japán származású James Iha gitáros kísérte Corgan magánuniverzum-építését. Hogy miből is épült fel a Smashing Pumpkins világa? Karcos hardrockból, grunge-hatásokból, elszállós pszichedéliából, shoegaze-stílusjegyekből és némi elektronikából. Corgan szövegei jobbára személyes érzelmeiről és félelmeiről szóltak, de az évek során egyre többet írt a világ állásáról is, egyre pesszimistábban. A banda sikeréhez nagyon sokat hozzátett a klasszikus klipjeik egész sora: sötét gothic hangulatot vagy 19. századi dekadens romantikát, neonszínű pszichedéliát vagy posztmodern-indusztriális világot felidéző videóik milliók agyába égtek bele a kilencvenes évekbeli hőskorban; és emellett maguk a zenekar tagjai is meglehetősen különc figurák voltak.
A '95-ös Mellon Collie and the Infinite Sadness duplalemez volt a csúcs, de a kétezres évekre már csak Corgan maradt a fedélzeten, aki egy időre be is szüntette a zenekart. Az új felállásban rögzített, 2007-es Zeitgeist egy fárasztó, zajos, zúzós hangszőnyeg lett távol a régi hangzástól. Corgan saját bevallása szerint is csak az utóbbi években talált vissza dalszerzői önmagához, és 2009-től elkezdte apránként megjelentetni újabb szerzeményeit. A Teargarden by Kaleidyscope címet viselő, megalomán zenefolyam egyik állomása a nemrég lemezformátumban megjelent Oceania, amelyen új tagok – köztük, nahát, egy basszeros lány és egy ázsiai fazon – kísérik Corgan monológját. Az Oceania egyszerre kiváló és saját korán kívül került rocklemez: nagy dobás lett volna a kilencvenes években, de ma egy kissé idejétmúltnak tűnik – persze csak, ha nagyon mai füllel akarjuk hallgatni az albumot.
Az Oceania bivalyerős daltrióval kezd: a nyitó, kaotikusan egymásra torlódó gitárokkal és dobokkal támadó Quasarban Corgan invokációként még Istent és Krisnát is megidézi; a szintén túláradó Panopticon az élet sürgető szeretetéről szól; a lassan induló The Celestials hasonlóképp a korlátokon áttörő szabadságot zengi. Az Oceania hulláma azonban itt megtörik: eluralkodnak a nem túl izgalmas szintetizátorhangok a középtempós rock fölött; és ez alól a címadó, kilencperces Oceania sem kivétel, amely már inkább a félelmeivel küzdő Corgan műve. A Pale Horse viszont rögtön beszippant szürke téli álmodozásokat idéző, csengő-bongó gitárhangzásával; amiből a grunge-os The Chimera ébreszt fel. A lemez végül két újra középtempós, középszerű altrock számmal és egy szenvelgő balladával zárul. Sodró dobritmusaival, sokszínű gitárhangjaival és szintetikus hangfüggönyeivel az Oceania egy nagyra vágyó, szépen kimunkált, de csak félsikert elérő kísérlet az immár messzi álomnak tűnő kilencvenes évek nosztalgikus felidézésére Billy Corgantól és társaitól. Ami neki 1979 volt, az lett nekünk 1997.
