Az 1961-ben felhúzott, Berlint kettéosztó fal egyfelől a hidegháborús idők szimbólumává vált, másfelől számtalan egyéni sorsdráma, családi és érzelmi megpróbáltatás okozója volt. Ennek emlékezete és maga a két Németország korszaka közvetlenül vagy áttételesen is megjelenik az utóbbi évek filmtermésében. Elég csak a német mozi utóbbi évtizedének megérdemelten sikert arató produkcióira – például a Good bye, Lenin! vagy A mások élete című filmekre – gondolni, de készültek formabontóbb feldolgozások is, mint amilyen Bartosz Konopka dokumentumfilmje (A berlini fal nyulai), amely a két ország közötti senkiföldjén élő nyúlpopuláció sorsán keresztül mutatja be az akkori idők kisemberének abszurd kálváriáját.
Most a képregény is kiveszi a részét a traumatikus múlt feldolgozásának munkájából. A fiatal illusztrátor szerzők, Thomas Henseler és Susanne Buddenberg, szemtanúkat hallgattak meg, fotók, könyvek, filmek, történelmi művek és irattárak anyagait böngészték át hangyaszorgalommal, hogy képregényük a lehető legpontosabban mutassa be a történteket. „Olyan szereplőket kerestünk, akik ma is élnek, és olyan színhelyeket, amelyek ma is léteznek” – közölték. A hatalmas anyagból öt történetet választottak ki, az 1961 és 1989 közötti históriák a fallal kapcsolatos legkülönbözőbb jellegű helyzeteket mutatnak be.
1961-ben a fiatal Ursula Malchow és férje, aki ápoló volt, a nyugat-berlini Lazarus kórházban dolgozott. Tanúi voltak számos kelet-berlini menekülési kísérletnek, amelyek közül több a kórházban végződött. 1962. szeptember 4-én a 41 éves Ernst Mundt szemük láttára vesztette életét, amikor megpróbált átmászni a falon, hogy csatlakozzon Nyugat-Berlinben élő édesanyjához, egy keletnémet határőr által kilőtt golyók ölték meg.
Malchow asszony ma 75 éves, és jelenleg is a kórház közelében él. Az ő történetét is feldolgozta a Berlin, a megosztott város című képregénykötet. „Minden, ami ebben a könyvben van, igaz” – mondta meghatottan az asszony a berlini fal emlékmúzeumában rendezett sajtóbemutatón. „Személyes históriákat akartunk elmesélni, a tényleges színhelyeket kívántuk ábrázolni, egyfajta történészmunkát igyekeztünk az olvasó kezébe adni” – mondta Thomas Henseler.
Szerepel a könyvben Detlef Matthes esete. A fiatal kelet-berlini a tiltás ellenére fényképezte a berlini falat és annak környékét, mert nagyon kíváncsi volt a város nyugati felére. Érdeklődését hatheti elzárással „jutalmazták” a hatóságok. Megörökítették a rajzolók a Holzapfel család merész szökését is: a hitleri birodalom légügyi minisztériumának, a mai pénzügyminisztériumnak az épületéről ugrottak le a fal túlsó oldalán várakozó rokonokhoz egy hátizsák segítségével.
Hogy mennyire igazuk van, azt jól mutatja egy nemrég készült felmérés. A berlini egyetem június végén összesen 7500 14–16 éves diák bevonásával készített felmérést erről a korról: a megkérdezettek alig egyharmada minősítette diktatúrának a Német Demokratikus Köztársaságot.
Képkockákba terelt traumák
A képregény műfaja az utóbbi évtizedekben jelentős mértékben „nagykorúsodott”, és ebben komoly szerepet játszott az is, hogy nagyon személyes hangvételű szerzői alkotások születettek, melyek közül nem egy épp a múlt egy-egy traumatikus epizódját tárja az olvasói elé. A sort lehetne kezdeni Will Eisner munkásságával, aki a műfaj egyik legmeghatározóbb alkotójává vált a huszadik században, egyik fő műve a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei történetét dolgozza fel; a róla elnevezett díj az egyik legrangosabb elismerés, amit képregényalkotó megkaphat.
Igazi fordulópontot jelentett a műfaj történetében Art Spiegelman munkája, a Maus, melynek cselekménye holokauszttúlélő szülei emlékein alapult. Szomorú apropója a rövid áttekintésnek, hogy a napokban hunyt el a lengyel származású Joe Kubert, aki annak ellenére, hogy nem emlékezhetett a szülőföldre – két hónapos volt csupán, amikor szülei kivándoroltak az Egyesült Államokba – az eredetileg Yossel April 19, 1943 címen megjelent, alternatív önéletrajzként értelmezhető képregényében egy olyan főhős történetét mutatja be, aki az ő héber nevét viseli, és azt az életet éli a varsói gettóban, melyet a családja élhetett volna, ha nem hagyják el 1926-ban Lengyelországot.
Hatalmas világsikert hozott alkotójának, Marjane Satrapinak az iráni gyerek- és kamaszkor viszontagságait feldolgozó Persepolis című képregény, amit az is bizonyít, hogy egész estés animáció is készült belőle, amely szintén szép sikert aratott. Az 1960-as születésű Joe Sacco szintén sokat tett a műfaj elismertetéséért: többek között Palesztináról és a boszniai háborús pokolról készített „rajzolt haditudósításokat”.
Szétfeszítené a cikk kereteit, ha részletesen ki akarnánk térni arra, hogy térségünkben mi a helyzet a múlt képregényes feldolgozásával. Az mindenesetre egyértelmű, hogy országonként változó a helyzet ezen a téren is. Míg nálunk fehér hollónak számítanak a múlt egy-egy szeletének vagy szereplőjének szentelt képregények – ezért is fogadtuk örömmel és adtunk hírt nemrég az olimpia apropóján megjelent Papp Laci-műről –, a cseheknél vagy a lengyeleknél kimondottan meghatározó a történelmi képregények jelenléte. Komoly népszerűséget szerzett például hazájában Jaroslav Rudiš, akinek 1989-ben játszódó Alois Nebel című munkája egy magányos vasutas rémálmain keresztül eleveníti fel a II. világháborút követő kemény németellenes megtorlásokat.
Lengyelországban a szocializmus idején is szép számmal jelentek meg történelmi képregények, elég csak említeni a lengyel James Bond, vagyis Hans (Kapitan) Kloss kalandjait, aki beépített (vagy kettős, ki tudja ) ügynökként küzd a németek ellen. Idén széles vásznú moziban elevenítették fel kalandjait a nosztalgia jegyében. A lengyel állam – különösen a Nemzeti Emlékezet Intézetén keresztül – amúgy is kiemelt területként kezeli a képregényes felvilágosító munkát: az elmúlt években szakmányban láttak napvilágot a második világháború eseményeit és a kommunista időszak alatti politikai történéseket feldolgozó albumok.
