Első gondolatra talán furcsának is tűnhet, hogy egy napon került palettára Kossuth-díjas művészünk, Ákos és az Európa több pontjából felsorakoztatott Metal Nap. Ám egyáltalán nem osztotta ketté a Sziget táborát. Egyik helyszíntől a másikig folyamatosan hömpölygő tömegbe botlott az ember, s azt megállapítani, hogy honnan hova tartanak, szinte képtelenség volt.
A Metal Nap már délután kettőkor felüvöltött egy nívós magyar bandával, a Superbuttal. Akik voltak olyan merészek, és már ekkor lehorgonyoztak, áldhatták az eget a kissé elviselhetőbb időjárásért, amit nem kis iróniával vélhetően az északi metálfuvallatnak köszönhettünk. Ennek ellenére, ha valaki még küzdött a napsugarakkal, bőségesen találhatott hűsítőt sörből és Jedlik Ányos nagyszerű találmányából.
A Petőfi Rádió színpadán az első koncerteknél kissé döcögős volt még a hangzás, főleg a portugál black metal csapatnál, a Moonspellnél volt erősen érezhető. Szerencsére ez a hiba folyamatosan javulni kezdett, és a Hammerfall, a svéd power császár, iszonyatosan profi koncertet adott. Érezhető volt a levegőben a fellélegzés és a könnyedség, nem lehetett egy helyben toporgó embereket látni. Néha olyan érzésem volt, mintha a Sziget fesztivállal egybekötött farsangon lennék, voltak gumikardal, buzogánnyal harcoló vikingek, bohócok, sötét királyok és királynők, sőt a talpától a feje búbjáig lila latex hacukába öltözött nő is az orrom előtt vonult.
A nagyszínpadon kis késéssel, este fél kilenckor Ákos lépett színre. Ahogy azt már a beharangozóból lehetett sejteni, nem mindennapi produkcióval készült. A legmodernebb, legdizájnosabb pirotechnika és lézer-show keretezte színpadkép közepén a „művész” saját szürreális világának hőse volt. Lehetett is, hiszen tízezer embert kellett szórakoztatnia. Voltak kicsik, nagyok, szemüvegesek, szemfülesek és részegesek. Mikor felzendült az Indiántánc refrénje, a közönség együtt ordított és táncolt. Az időutazás szlogen bejött, mert a nyolcvanas évek szintipop stílusától egészen a Skrillex-féle dubstepéig minden felzendült. Ákos ironikusan kijelentette, hogy szerinte leágazóban van a zenéje, persze ezt senki nem hagyta szó nélkül
Az estzáró koncert a norvég Dimmu Borgiré volt. Az intrónál szinte megfagyott a levegő, mindenki lélegzetvisszafojtva várta a szegecsekkel szaggatott bőrszerkós, fekete-fehér arcú formákat. Jöttek is: keményen ordítva. Egy ilyen koncerten, azt gondolná az ember, halálos dolog bemenni a dühöngőbe, ám nem volt az. Egy helyben ringó, dülöngélő, hajringató zombik vettek körül. Kiült rajtuk a fáradság? Nem, sokkal inkább extázis. Élvezet volt hallgatni szimfonikus elemekkel busásan megtűzdelt zenéjüket.
Időutazás volt ez a javából – le a sötétségbe, fel a mennybe, át az univerzumon, majd vissza a valóságba. Helyretett Sziget-hangzással, erősen lüktető fülekkel.
