Művészek olimpiája

A londoni olimpiai játékok apropóján a Magyar Nemzeti Galéria és a Magyar Sportmúzeum különleges kiállítással kedveskedik az olimpia szerelmeseinek.

Maga Pierre de Coubertin báró vetette fel még az első olimpiát követően, hogy az olimpiai játékokkal párhuzamosan művészeti versenyeket is rendezzenek. Ötlete először 1912-ben valósult meg. A stockholmi olimpia több szempontból is jelentős volt, nem csupán ekkor rendezték meg az első művészeti olimpiát, de ekkor véglegesedtek a mára védjeggyé lett szimbólumok: az öt karika, a zászló, a fáklya, és létrejött az egységes „olimpiai arculat”. Az 1932-es olimpia hivatalos plakátjait magyar grafikus, Kilényi Gyula tervezte, talán ez volt a legmagasabb szintű hozzájárulása hazánknak az olimpia vizuális szellemiségéhez. 1912 és 1948 között azonban a nyári olimpiai játékok nem kizárólag a sportról szóltak, hazánk pedig több érmet is nyert: aranyat 1928-ban Mező Ferenc „irodalom, poétika” kategóriában, ezüstöt Hajós Alfréd építészet kategóriában Lauber Dezsővel megosztva, valamint 1932-ben Manno Miltiádész szobrászatból.

Az utolsó művészeti olimpián, 1948-ban Földes Éva hozott haza bronzérmet szintén irodalomból. A művészek hozzájárulása azonban a művészeti játékok megszűnte után továbbra is jelen van, hiszen idén ünnepelte fennállása 50. évfordulóját az Ezüstgerely művészeti pályázat, amelynek nyertes pályaművei adják az MNG és a Magyar Sportmúzeum válogatásának nagy részét. A pályázatot 1961-ben írták ki először, és 2005-óta az aranyérmes Mező Ferenc nevét viselő közalapítvány alkuratóriuma felügyelte. A közalapítvány tavaly a MOB Mező Ferenc Sportbizottságává alakult át, és Takács Ferenc egyetemi tanár vezetésével, Almási László fotóművész, Köpf Károly, Mihály Gábor szobrászművész, valamint a jelenlegi kiállítás egyik kurátora, Szabó Lajos múzeumigazgató részvételével működik. A tavalyi, a londoni olimpiához kapcsolódó pályázatra csupán a képzőművészeti kategóriában 116 alkotó 256 pályaműve érkezett be, amelyből a tavalyi kiállításon 72 művet állítottak ki. Ha ezt 50-nel beszorozzuk, látható, hogy volt miből válogatni.

A kiállítás tehát részben ezekre, részben az MNG sokszor raktárakban álló grafikai és szobrászati anyagára támaszkodva arról (is) szól, hogy miként örökíti meg sikereit, akaratát, élni és küzdeni akarását egy közép-európai ország, amely mérete és történelmi sorsa ellenére minden idők nyolcadik legeredményesebb nemzete lehetett. Az MNG és a Sportmúzeum közös tárlata tehát jóval szélesebb merítést alkalmaz, mint az olimpiákhoz szorosan kapcsolódó művek, és a grafika, valamint szobrászat terén különösen erős. A teljesség igénye nélkül a magyar képzőművészet olyan nagyságai vannak jelen, mint Ferenczy Béni, Medgyessy Ferenc, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Vaszary János, Szőnyi István vagy Egry József, a grafikusművészek közül pedig Molnár C. Pál és Kemény György.

Az olimpiák jelmondatát tévesen Pierre de Coubertinnek tulajdonítják, valójában barátjától, egy Domonkos-rendi szerzetestől, bizonyos Henri Didontól származik. Bizonyos szempontból az egész modern kor művészeti és kulturális programja megfogalmazódik benne: gyorsabban, magasabbra, erősebben. Ezekben a szavakban nem csupán az olimpiák, de az elmúlt száz év történelme is sűrűsödik, hiszen a modernség sem vágyott másra, minthogy ezt a programot megvalósítsa, s ezáltal juttassa el az embert teljesítőképessége, intelligenciája csúcsára. 2012-ben, az olimpiai rekordokat látva, amikor már szinte századmásodpercekben lehet csak mérni a különbségeket, nem véletlenül tűnik úgy, mintha már nem lehetne az ember gyorsabb, nem hághatna magasabbra, s nem tudna erősebb sem lenni. 1912 (legyen ezáltal kerek a dátum) és 2012 között elértünk valahova, ahonnan már nincs nagyon tovább, legalábbis génmanipuláció, klónozás és doppingszerek nélkül. Ezért is érezzük a tárlaton az összegzés, a lezárás érzetét, mintha – szemben a jelmondat előremutató üzenetével – visszatekintenénk.

A több mint száz év során stílusok, irányzatok születését szemlélhetjük, ha a művészettörténész szemével nézzük a kiállítást. Főleg a XX. század klasszicizáló tendenciái vannak jelen: a kigyúrt, tökéletes, „görögös” testek a századfordulótól a hatvanas évekig szinte töretlenül tekintenek marconán a cél felé. Ha a sporttörténeti oldalát nézzük, a plakátokon és egyéb tárgyakon az figyelhető meg, hogy egy kezdetben arisztokratikus, és csöppet sem „profi” hóbortból hogyan nő ki a világmozgalom. A művészetszemlélő látogató talán picit feszengve nézi ma a test modern kultuszának kigyúrt alakjait, a tökéletességre törekvő, már-már a totalitárius művészet elemeit idéző heroikus szobrokat, egy olyan korszak tanúit, amikor – szerencsétlen módon – a sport jelszavát sokszor politikai értelemben is alkalmazták. Láthatjuk azonban a második világháborút követő időszak látványos és ötletes üzeneteit, grafikákon, plakátokon, képeken, szobrokon. Megjelenik a történelem is: az 1956-ot követő időszak tétovaságai, halványan felderengenek a hidegháború időszakának problémái: a hetvenes-nyolcvanas évek kölcsönös bojkottjai is. A fent említett összegző, lezáró érzés részben a kurátori koncepciónak is köszönhető, kortárs művek állnak párban, analógiák révén a korábbi időszak műveivel. Petrányi Zsolt, Tokai Gábor művészettörténész kurátorok, és Szabó Lajos, a Sportmúzeum kurátora remekül mutatják meg a művészet és sporttörténet párhuzamosságait, átfedéseit, egymásra hatásait. Szinte szeretnénk még kapni ebből, de talán majd legközelebb, Rio kapcsán, 2016-ban. A mából, teljesítőképességünk és civilizációnk csúcsáról visszanézve az ide vezető utat, mindenesetre számos nyitott kérdéssel távozhatunk a tárlatról. Főleg: hova tovább?

(Gyorsabban, Magasabbra, Erősebben! – a Magyar Nemzeti Galéria és a Magyar Sportmúzeum kiállítása a londoni olimpia tiszteletére. Budavári Palota, A épület, 2012. július 19. – október 21.)