Maga Pierre de Coubertin báró vetette fel még az első olimpiát követően, hogy az olimpiai játékokkal párhuzamosan művészeti versenyeket is rendezzenek. Ötlete először 1912-ben valósult meg. A stockholmi olimpia több szempontból is jelentős volt, nem csupán ekkor rendezték meg az első művészeti olimpiát, de ekkor véglegesedtek a mára védjeggyé lett szimbólumok: az öt karika, a zászló, a fáklya, és létrejött az egységes „olimpiai arculat”. Az 1932-es olimpia hivatalos plakátjait magyar grafikus, Kilényi Gyula tervezte, talán ez volt a legmagasabb szintű hozzájárulása hazánknak az olimpia vizuális szellemiségéhez. 1912 és 1948 között azonban a nyári olimpiai játékok nem kizárólag a sportról szóltak, hazánk pedig több érmet is nyert: aranyat 1928-ban Mező Ferenc „irodalom, poétika” kategóriában, ezüstöt Hajós Alfréd építészet kategóriában Lauber Dezsővel megosztva, valamint 1932-ben Manno Miltiádész szobrászatból.
Az utolsó művészeti olimpián, 1948-ban Földes Éva hozott haza bronzérmet szintén irodalomból. A művészek hozzájárulása azonban a művészeti játékok megszűnte után továbbra is jelen van, hiszen idén ünnepelte fennállása 50. évfordulóját az Ezüstgerely művészeti pályázat, amelynek nyertes pályaművei adják az MNG és a Magyar Sportmúzeum válogatásának nagy részét. A pályázatot 1961-ben írták ki először, és 2005-óta az aranyérmes Mező Ferenc nevét viselő közalapítvány alkuratóriuma felügyelte. A közalapítvány tavaly a MOB Mező Ferenc Sportbizottságává alakult át, és Takács Ferenc egyetemi tanár vezetésével, Almási László fotóművész, Köpf Károly, Mihály Gábor szobrászművész, valamint a jelenlegi kiállítás egyik kurátora, Szabó Lajos múzeumigazgató részvételével működik. A tavalyi, a londoni olimpiához kapcsolódó pályázatra csupán a képzőművészeti kategóriában 116 alkotó 256 pályaműve érkezett be, amelyből a tavalyi kiállításon 72 művet állítottak ki. Ha ezt 50-nel beszorozzuk, látható, hogy volt miből válogatni.
A kiállítás tehát részben ezekre, részben az MNG sokszor raktárakban álló grafikai és szobrászati anyagára támaszkodva arról (is) szól, hogy miként örökíti meg sikereit, akaratát, élni és küzdeni akarását egy közép-európai ország, amely mérete és történelmi sorsa ellenére minden idők nyolcadik legeredményesebb nemzete lehetett. Az MNG és a Sportmúzeum közös tárlata tehát jóval szélesebb merítést alkalmaz, mint az olimpiákhoz szorosan kapcsolódó művek, és a grafika, valamint szobrászat terén különösen erős. A teljesség igénye nélkül a magyar képzőművészet olyan nagyságai vannak jelen, mint Ferenczy Béni, Medgyessy Ferenc, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Vaszary János, Szőnyi István vagy Egry József, a grafikusművészek közül pedig Molnár C. Pál és Kemény György.
Az olimpiák jelmondatát tévesen Pierre de Coubertinnek tulajdonítják, valójában barátjától, egy Domonkos-rendi szerzetestől, bizonyos Henri Didontól származik. Bizonyos szempontból az egész modern kor művészeti és kulturális programja megfogalmazódik benne: gyorsabban, magasabbra, erősebben. Ezekben a szavakban nem csupán az olimpiák, de az elmúlt száz év történelme is sűrűsödik, hiszen a modernség sem vágyott másra, minthogy ezt a programot megvalósítsa, s ezáltal juttassa el az embert teljesítőképessége, intelligenciája csúcsára. 2012-ben, az olimpiai rekordokat látva, amikor már szinte századmásodpercekben lehet csak mérni a különbségeket, nem véletlenül tűnik úgy, mintha már nem lehetne az ember gyorsabb, nem hághatna magasabbra, s nem tudna erősebb sem lenni. 1912 (legyen ezáltal kerek a dátum) és 2012 között elértünk valahova, ahonnan már nincs nagyon tovább, legalábbis génmanipuláció, klónozás és doppingszerek nélkül. Ezért is érezzük a tárlaton az összegzés, a lezárás érzetét, mintha – szemben a jelmondat előremutató üzenetével – visszatekintenénk.
A több mint száz év során stílusok, irányzatok születését szemlélhetjük, ha a művészettörténész szemével nézzük a kiállítást. Főleg a XX. század klasszicizáló tendenciái vannak jelen: a kigyúrt, tökéletes, „görögös” testek a századfordulótól a hatvanas évekig szinte töretlenül tekintenek marconán a cél felé. Ha a sporttörténeti oldalát nézzük, a plakátokon és egyéb tárgyakon az figyelhető meg, hogy egy kezdetben arisztokratikus, és csöppet sem „profi” hóbortból hogyan nő ki a világmozgalom. A művészetszemlélő látogató talán picit feszengve nézi ma a test modern kultuszának kigyúrt alakjait, a tökéletességre törekvő, már-már a totalitárius művészet elemeit idéző heroikus szobrokat, egy olyan korszak tanúit, amikor – szerencsétlen módon – a sport jelszavát sokszor politikai értelemben is alkalmazták. Láthatjuk azonban a második világháborút követő időszak látványos és ötletes üzeneteit, grafikákon, plakátokon, képeken, szobrokon. Megjelenik a történelem is: az 1956-ot követő időszak tétovaságai, halványan felderengenek a hidegháború időszakának problémái: a hetvenes-nyolcvanas évek kölcsönös bojkottjai is. A fent említett összegző, lezáró érzés részben a kurátori koncepciónak is köszönhető, kortárs művek állnak párban, analógiák révén a korábbi időszak műveivel. Petrányi Zsolt, Tokai Gábor művészettörténész kurátorok, és Szabó Lajos, a Sportmúzeum kurátora remekül mutatják meg a művészet és sporttörténet párhuzamosságait, átfedéseit, egymásra hatásait. Szinte szeretnénk még kapni ebből, de talán majd legközelebb, Rio kapcsán, 2016-ban. A mából, teljesítőképességünk és civilizációnk csúcsáról visszanézve az ide vezető utat, mindenesetre számos nyitott kérdéssel távozhatunk a tárlatról. Főleg: hova tovább?
(Gyorsabban, Magasabbra, Erősebben! – a Magyar Nemzeti Galéria és a Magyar Sportmúzeum kiállítása a londoni olimpia tiszteletére. Budavári Palota, A épület, 2012. július 19. – október 21.)
