A hatvanas-hetvenes években – a körülményekből ítélve nagyjából ekkor, talán kicsit később játszódhat a regény – akár elő is fordulhatott, hogy egy eldugott szardíniai kisvárosban a közösség hallgatólagos felhatalmazásával még működött egy accabadora vagy lélekanya, aki átsegíti a menthetetlen betegeket a halálba. A szabályokat nem találjuk meg egy törvénykönyvben sem, az accabadorát pusztán a lelkiismerete és a hagyomány tisztelete vezeti. Erősek, de nem egyértelműek ezek a törvények, ezért is fordulhat elő, hogy a regénybeli accabadora is erkölcsi krízisbe keveredik: azt a kérdést próbálja megválaszolni, hogy megérett-e a halálra Nicola, aki orvosi értelemben nem haldoklik, mégis kívánja a halált, mert nem akar nyomorékként élni.
Michela Murgia szárd származású
írónő,most is Szardínián él.
Az Accabadora az első regénye,
amiért rögtön megkapta a
legrangosabb olasz irodalmi
elismerést, a Campiello-díjat.
Ahogy az ősi kultúrákban általában, itt is jól megfér a kereszténység a régi babonákkal és szokásokkal, még akkor is, amikor egy emberélet kioltásáról van szó, ami az egyik értékrend szerint bűn, a másik szerint magától értetődő. A történet háttereként szépen kirajzolódik Murgia regényében a kultúrának ez a kettőssége: átkok, rontások, a pogány hiedelemvilágból maradt rítusok konkurálnak a szentképekkel, az utolsó kenettel és a pap rossz kiejtéssel elmormolt, érthetetlen latin imáival.
Közben megismerjük Soreni lakosainak sajátos gondolkodásmódját – a párbeszédekben megjelenik az egyszerű, a természet közelében élő ember bölcsessége, pengeéles logikája és szellemessége. Persze hogy ők is mindannyian tudnak az accabadora ténykedéséről, de diplomatikusan nem vesznek róla tudomást. Ez igaz a város összes lakójára, az accabadora fogadott lányát, Mariát kivéve, akinek fogalma sincs az egészről, még akkor sem, amikor lassan már az olvasó előtt is lelepleződtek Bonaria Urrai titokzatos éjszakai útjai.
Michela Murgia jó mesélő, akár az atmoszférateremtésről, akár a belső és külső feszültségek ábrázolásáról van szó. Követjük Mariát, amint felfedi a titkot, amiről úgy érzi, hitelteleníti egész addigi életét, amint elmenekül, majd Bonaria haldoklása idején mégis visszatér Sorenibe, és a hónapok óta agonizáló nevelőanyja ágya fölött maga jut arra a következtetésre, hogy vállalnia kell az örökségét. Az ő útja lélektanilag is logikus, az accabadoráé már sokkal homályosabb – csak sejthetjük, miért egyezett bele Nicola kérésébe, és azt is, hogy végül lelkiismeret-furdalással vagy anélkül szállt-e a sírba.
A halott fiú bátyja később azzal igazolja az accabadora tettét, hogy a testvére maga is meg akart halni. Az író – bár elbeszélőként végig ő tartja kézben a szálakat – nem foglal állást sem az accabadora mellett, sem ellene, és Maria döntése is inkább olyan szükségszerűségnek tűnik, amit nem a helyes-helytelen kategóriák mentén szokás értelmezni. Az író álláspontja – ha kell erre következtetni egyáltalán – logikus módon a főszereplője, Maria véleményéhez állhat a legközelebb, aki először felháborodva elutasítja a „háztartási eutanázia” gondolatát, aztán nevelőanyja szenvedése és az ősi szokásokhoz ragaszkodó közösség tehetetlenségi ereje együttesen legyőzi az ellenállását. Beáll a sorba, de a Nicola halálával kapcsolatos különvéleményéhez ragaszkodik. Bár az idős, félig lebénult Bonariának tényleg megváltás a halál, a kérdések továbbra is nyitva maradnak, mert az ember nem tévedhetetlen: Maria is accabadora lesz, ami magában hordja annak a lehetőségét, hogy egyszer majd ő is hibázik.
(Michela Murgia: Accabadora – A lélekanya, Magvető, 2012.)
