Politikai korrupció minden mennyiségben

Az Államérdekből című, friss heti mozipremieren felbuzdulva számba vettünk néhány politikai témájú filmet. Korrupció, manipuláció, ármány.

Dave

Bizonyos tekintetben ártatlan romantikus vígjátékot készített Ivan Reitman 1993-ban Kevin Kline és Sigourney Weaver főszereplésével, mégis kapunk a politika működéséből is egy finom kis ízelítőt. Egy átlagember hétköznapjai váratlanul felfordulnak, amikor az Egyesült Államok elnöke dublőrének kérik fel. Mint kiderül, az elnök kómába esik, s átmenetileg neki kell őt a nyilvánosság előtt helyettesítenie, ám rövidesen azt is megtudhatjuk, hogy nem minden hátsó szándék és fondorlat nélkül. A Dave-ben az egyszeri ember rácsodálkozása a nagypolitikára az igazi élmény. Nemcsak a paktumokban, íratlan szabályokban, belső korrupt ügyletekben való eligazodni képtelen embert láthatjuk a vásznon, de a hétköznapi élet reflexeinek nagypolitikai működésképtelensége is szépen terítékre kerül. Amikor az USA költségvetését saját könyvelőjével akarja Dave korrigáltatni, a könyvelő csak annyit mond, hogy őt bármelyik ügyfele kirúgta volna, ha így vezeti pénzügyeit.

Amikor a farok csóválja

A Monica Lewinsky–Bill Clinton-affér csúcspontján Barry Levinson elkészítette minden idők egyik legkifejezőbb politikai szatíráját. Az Amikor a farok csóválja történetében az elnök csúnya félrelépése romokba dönthetné újraválasztási ambícióit, ezért tanácsadói úgy döntenek, hogy elterelik a nyilvánosság figyelmét egy médiaheccel. Egy hollywoodi producer és a tömegmédia manipulációja segítségével fiktív háborút indít az USA Albánia ellen, majd minden cáfolatra érkezik egy újabb B-tervük, amellyel igyekeznek a hazugságot leplezni. A hazugság hazugságának hazugsága a legideálisabb elterelő hadműveletnek bizonyul a profik kezében. Levinson sommás ítélete szerint a tévén keresztül az emberek bármit elhisznek, s ezáltal olyan hatalomnak tekinthető, amivel bármi elérhető értő kezek közreműködésével. A film a politikai manipulációjáról nyújt igencsak hatásos összképet.

A diktátor

Sacha Baron Cohen legújabb polgárpukkasztó mozija a kortárs paranoiára és boszorkányüldözésre szép példa. A diktátor egy arab ország vezetőjén keresztül modellezi a nyugati világ gyarlóságát és az összes politikai sztereotípiát, ami jelenleg körülveszi a Közel-Keletet és a vele azonosított globális terrorizmust. Cohen, aki korábban Boratként, Brunóként és Ali G-ként a legkülönbözőbb előítéletekre, társadalmi rétegekre és nemi szerepekre utazott már, ezúttal nem hagyja figyelmen kívül a vallási referenciákat sem. Hogy mennyire képes egy egész játékfilmen keresztül megtartani koncepcióját, persze kérdéses, de a szándék mindenképpen figyelemre méltó. Egyúttal kifejező lenyomata napjaink társadalmi állapotának és közgondolkodásának, valamint a nyugati politikai rendszerek működése elé is görbe tükröt állít.

Frost / Nixon

Az USA történetének legnagyobb politikai botrányát tárta fel két újságíró, Carl Bernstein és Bob Woodward, amely utóbb Watergate-botrányként híresül el. A Richard Nixon regnáló elnök lemondásához vezető lehallgatási botrányt játékfilmen is megörökítette Hollywood (Az elnök emberei), ám az azt követő folyamatokról és a politika működéséről sokkal érzékletesebb képet ad a Frost/Nixon. Ron Howard 2008-as alkotása Nixon politikai visszatérésének kudarcáról szól. 1977-ben egy nyilvános tévévitában, interjúsorozat formájában szeretett volna visszatérni a politikába, s tanácsadója tökéletesen előkészítette számára a terepet. A korábban csak tévés haknikból ismert David Frost viszont alaposan rácáfolva a várakozásokra olyannyira képes megfogni az elnököt, hogy gyakorlatilag hibájának beismerését is kikényszeríti belőle, s ezzel végképp kiírja a botrányos múltú egykori elnököt a politikai közéletből. Hiába Nixon precíz felkészítése, a manipulációs stratégiák, ezúttal az igazság győz. A háttéralkukról és politikai intrikákról pedig a néző kap remek és kifejező képet.

Dr. Strangelove

Jó az amerikaiaknak, hogy képesek könnyedén is viccelődni a súlyos politikai válságokon és fonákságokon. Pedig a hidegháború sem volt habos torta, hogy egy magyar politikai szatírát idézzünk. Paranoia, pattanásig feszült politikusi idegek és vérre szomjazó katonai vezetők – a téma komoly és rendkívül hiteles feldolgozását örökítette meg például a 13 nap – Az idegháború című film a kubai rakétaválság krónikáját elmesélve. Ennél jóval könnyedebb, vitriolosabb látlelet Stanley Kubrick gyilkos szatírája, ami a hidegháború érett és még nagyon is forró szakaszában, 1964-ben készült. A film azt a nagyon is valós helyzetet karikírozza, amikor a paranoia és az odacsapás iránti olthatatlan vágy kis híján világháborút idéz elő. Ezt a valóságban szerencsére (eddig) megúsztuk, ám Kubrick filmjében nem tűnik ilyen rózsásnak a helyzet: egy őrült katonai parancsnok a kommunistáktól való rettegésében rakétákat lő ki a gonosz vörös birodalmára. Az amerikai elnök sietve veszi fel a kapcsolatot a szovjet vezetéssel, akik természetesen kilátásba helyezi a válaszcsapást. A film olyan meggyőző képet fest a katonai válságkezelésről, hogy a legendák szerint a Fehér Házba frissen beköltöző Reagan elnök kereste azt a (nem létező) termet, ahol összegyűlhet majd hasonló esetben a vezérkarával.


A mások élete

Míg Kubrick filmje kacagtatva mesél a hatalmi tébolyról, a német film utóbbi évtizedeinek egyik legemlékezetesebb darabja felkavar és felháborít. Az érzékeny lelkű ügynök különös kalandja az általa megfigyelt célszemélyekkel esztétikai és politikai vitákat is jócskán kiváltott. Voltak, akik szerint a film nem hitelesen mutatta be a volt NDK állambiztonsági szolgálatának működését, és a történet hitelességét kifogásoló hangokra is volt példa. Így vagy úgy, de A mások élete félelmetesen erős foglalata annak, ahogy egy romlott hatalom képes mindenkit korrumpálni maga körül. Ebben a filmben szinte mindenki áldozat: az ügynök, aki rájön, hogy hamis eszmét szolgált, az általa megfigyelt színpadi sztárszerző, aki szeretett volna a kommunista hatalom és az ellenzéki baráti kör között aranyutat találni, felesége, a színésznő, aki mindent feláldoz azért, hogy játszhasson, és a mellékszereplők is, ennek a beteges korszaknak a jellemző figurái. Mindezt tökéletesen fejezik ki a főszereplő szavai, amikor a film végén – már a demokratikus fordulat után – találkozik a vastagtarkójú egykori kulturális miniszterrel, akinek őszinte undorral veti oda: hogy maguk egykor egy országot vezethettek!


A királynő

A politikai dokudráma nehéz és veszélyes műfaj: hitelesen megteremteni a vásznon olyan alakokat, akik amúgy is gyakran szerepelnek a képernyőn, egyáltalán nem egyszerű, ráadásul ezek a közéleti figurák általában épp azért érdemlik ki a figyelmet, mert megosztják szűkebb-tágabb környezetük közvéleményét. A jelenlegi angol királynő mondjuk nem az a tipikus botrányhős, de hosszú uralkodása alatt nemegyszer fordult ellene a szélesebb közvélemény. Mindez akkor tetőződött, amikor Diana hercegnő halála után a nép ítélete szerint nem kellő megrendültséggel és részvéttel kezelte a helyzetet. Mondhatjuk, ez volt a brit monarchia mélypontja, amit tetézett, hogy a hosszas konzervatív uralom után egy tettre kész és látszólag mindenre – akár a közjogi hagyományok felrúgására is – képes miniszterelnök állt az ország élére Tony Blair személyében. Mondhatnánk, hogy a film kettejük viszonyát boncolgatja, de Erzsébet, és az őt játszó – és a szereppel csúcsra érő – Helen Mirren mindent visz: nemcsak a filmbéli Blair eszik a tenyeréből, hanem a néző is. Remek, okos film emlékezetes alakításokkal, ami, ha nem is propagandafilm a monarchia mellett, de képes megmutatni: a tömegdemokrácia időszakában sem feltétlenül halálra ítélt a tradíciókon alapuló életvezetés és gondolkodásmód.


A mandzsúriai jelölt

Richard Condon klasszikus regényéből már forgattak filmet a hatvanas években, de nem véletlen, hogy 2004-ben ismét elővették. A külpolitikai események kellően megágyaztak a történetnek, amiben Raymond Shaw őrmesterből hős lesz, miután megmenti társait – köztük Bennett Marco kapitányt is – az Öböl-háború egyik bevetése során. Shaw jutalma nem csak a Becsületrend, politikai karrierje is üstökösként ível fel. Marco kapitányt viszont nem hagyja nyugodni egy makacs gondolat – pontosabban a rémálmai –, és egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy talán mégsem úgy történt minden Kuvaitban, ahogy azt hivatalosan tálalták. Ám a politikai gépezet már javában pöfög, és Shaw makulátlan renoméján nem eshet folt A madzsúriai jelölt hamisítatlan paranoiamozi, ami meglehetősen hatásosan mutatja be a politikai manipuláció világát kiváló színészek tolmácsolásában.

További filmcsokrokért klikk ide rögvest!