Bár ne tettük volna. Bebel Gilberto fellépése hatalmas csalódás volt, legalábbis nekünk, akik ismerik az eredeti verziót. Bebel Gilberto bossa novája eredetileg elegáns, játékos és finom, itt viszont, amit előadott, inkább agresszívnek, egysíkúnak és közönségesnek hatott: talán még a feldolgozásoknál is széttördeltebb bossa novával, szellemtelen elektronikával és ritmussal.
Nem bírtuk sokáig. Ugyan biztatónak tűnt, amikor a harmadik dalnál leült a bárszékre, keresztbe vetve a lábát egy lassabb klasszikusba kezdett, ám – sosem hittük volna – előadásába be-becsúsztak a hamis hangok. Bebel Gilberto komoly csapást mért reményeinkre, az úgynevezett Sao Paolo Sound pedig nem a mi világunk.
Bebel Gilberto csalódást okozott. Róla inkább ezt az emléket őrizzük:
A majom, az angolok válasza Bródy Jánosra meg a vidám ritmusszekció
A pénteki nap egyik igazi tétje az volt, hogy vajon az újjáalakult Stone Roses reumás nosztalgiaprogramot celebrál majd este a nagyszínpadon, vagy széthasítja az idő kárpitját, és mindenkit elönt a dörmögős groove-okba és kedélyes pszichedelikába áztatott kora kilencvenes évek zenei mannája. Mint annyiszor az életben, most is a két szélsőérték közé esett az igazság, bár inkább az utóbbi felé húzott.
Ami a legfontosabb: ezek a vén lókötők láthatóan most nagyon szeretik egymást, és szerették azt is, ahogy ott állnak együtt a színpadon. Innen pedig bukni már nem lehetett. Ráadásul nem kis szó ez egy legendásan veszekedős (na, jó, melyik komolyabban vehető brit zenekar nem az ) bandától. Most viszont láthatóan minden régi sérelemre (ki ette meg a másik Yorkshire pudingba kevert drogadagját ’993-ban) jótékony fátylat terített az újraegyesülés friss (alig több, mint féléves) élménye.
Persze a telhetetlenek fanyaloghatnának, hogy Ian Brown keveset mozgott, a hangja meg nem volt elég acélos, de egyrészt nem a brit tévétornát jöttek megnézni az emberek, Brown pedig sosem volt egy kimondott Pavarotti. Ellenben még mindig az a szerethető majom, akinek mozgását, gesztusait, ruhaviseletét és úgy általában a megjelenését csupán csak egy egész zenei mozgalom (az úgynevezett brit pop) minden magára valamit is adó frontembere másolta szorgosan, és most nem csak Liam Gallagherre gondolunk.
Abba meg aztán végkép nem lenne érdemes belemenni, mit jelentett és milyen hatással volt a Manchasterből indult zenekar az elmúlt bő két évtized könnyűzenéjére. Aki ott volt a szigetes koncerten, és hagyta magát sodortatni, mindezt átérezhette: az elszállós, de mégis pontosan odatett zenei alap lüktetését, meg annak a fifikás dalszerkezetekké összeálló, végtelennek tűnő hangszőnyegnek a hihetetlen otthonosságát, ami egyre inkább körbefonja az embert. A közönség pedig láthatóan hálás volt mindezért, aki mégis renitenskedni akart, az is hamar szembe találta magát az olyan igazságosztókkal, mint a tőlem nem messze üldögélő néni, aki leginkább egy nyugalmazott orosz tanárra hasonlított piros kabátkájával és méteresre polcolt szőke frizurájával, és aki ellentmondást nem tűrően akadályozta meg a részeg nyugatiakat abban, hogy önfeledten a kuka mögé-mellé vizeljenek.
Persze abban, hogy igazán kellemes koncertélmény kerekedett, nagy szerepe volt annak is, ahogy Brown és társai az egész produkciót felépítették. Rögtön kezdetnek megkaptuk az „I Wanna Be Adored” című klasszikust, hogy aztán a kötelező kűrt letudva, kényelmes tempóban következzenek a talán kevésbé emlékezetes, de a hangulatot fokozatosan fellazító számok. Majd egyre több sláger („Waterwall”, „Love Spreads”, „Made of Stone” – hogy csak néhányat említsünk) és egyre több elszállás váltotta egymást. Közben Brown visszafogottan bohóckodott, John Squire, az egyre inkább Bródy Jánosra hasonlító gitáros pedig kötelességtudóan – de korántsem lelketlenül – tette a dolgát, mintha közben azon töprengene, hogy pár órával korábban magyar nyugdíjas napközis tanítónők egy csoportja miért akarta vele mindenáron elénekeltetni a Micimackó című dalt.
A ritmusszekció mintha hozzájuk képest is könnyebben hazatalált volna: a basszista Gary „Mani” Mounfield és a dobos Alan „Reni” Wren mindent megtettek azért, hogy a korai kilencvenes évek legszebb vonásai derengjenek fel. Elcsépelt kifejezés, de örömzene volt ez a javából. Kíméletes, mégis kiadós, és csöppet sem diétás manna.
A kötelező kűr: