Sziget: titkos cigány házasság volt a gyógyír

A bossa nova királynőjeként felkonferált Bebel Gilberto súlyos csapást mért szép reményeinkre. A Sziget harmadik napját a cigányok és a Stone Roses mentették meg.

Ugyan meglehetősen nagy luxus térkép böngészése nélkül az előző évekhez képest jócskán átrendezett Sziget Fesztiválnak nekivágni, jó szerencsével az ember mégis rátalál arra, ami neki való, és feltehetően a térképről amúgy sem szúrná ki. Egy teaházra gondolunk, ahol a Közel-Kelet és a Balkán kedvelt süteményét, a baklavát mérik finom teákkal, többek között matéval és oolonggal. Keleties környezetben, párnákon ülve az első Sziget-körös séta után itt ragadtunk, röviden megünnepeltük, hogy fejfájás ellen van konténerpatika.

A cigányok ideje – lengyel változatban

Mivel a kötelezően előjegyzett program időben még jócskán messze volt, aktivitásra buzdítva magunkat a közeli Roma Sátorban kezdtük meg a kulturálódást. Snétberger Camp néven mindennap itt muzsikálnak a Snétberger Zenei Tehetség Központ diákjai, gondoltuk, rossz nem lehet. Bizony nem az, sőt! Kaptunk elegánsan előadott dzsessz standardeket az ötfős legénységtől, s bár a hallgatóság elég gyér számban jelent meg, a fiúk nem vették félvállról a zenét.

Röpke szünet után ugyanitt egy lengyel-ukrán fúziós zenekart, a Caci Vorbát jelentették be. A banda nevét ugyan csacsinak kell ejteni, de a szamárságokhoz semmi köze: „igaz beszédet”  jelent roma nyelven. Kárpát-medencei és balkáni cigányzenét játszik a szintén ötfős zenekar, a keservesektől a pörgős táncokig nagyon magával ragadó előadásban, élén egy huszonhat éves, hegedűvirtuóz énekesnővel, Maria Natansonnal.

Maria rendkívül karizmatikus egyéniség. Amellett, hogy nagyon szép lány, előadóművészként megrendítően természetes, őszinte. Hegedűn, nyárs-hegedűn, brácsán játszik, és olyan gyönyörűségesen énekel, hogy sokan egyenesen a legjobb lengyel énekesnek tartják. (Lengyelország legelismertebb népzenei együttese, a két évtizedes múltra visszatekintő St. Nicolas Orchestrának is közreműködője.) Nagyapja, Tadeusz Natanson híres lengyel zenetudós volt, ám Maria − otthagyva a zeneiskolát − a Kárpátokban élő cigányoktól tanult muzsikálni.

Meglehet, ez az autentikus előélet is kellett ahhoz, hogy az este katartikus pillanatait elhozza a Caci Vorba. Továbbá a felismerést: beszélhetünk ugyan fúziós zenéről, ám a művészet nem pillanatfelvétel, hanem élő valóság, mindig fejlődik. És legvégül annak megértését: a kultúrákat nem lehet ötvözni, mert − miként Maurice Béjart koreográfus is vallotta − a különféle kultúrák összetartoznak, eleve egységesek. A baklava az elhangzó zenék gyökere, különfélesége és összetartozása miatt is telitalálatnak bizonyult.

Ahogy a Caci Vorba a román, bolgár, moldvai csángó vagy szláv népzenét, cigányzenét prezentálta, leginkább a Tajno Biav (Titkos házasság) című lemezéről, örömmel fedeztük fel a zenei kölcsönhatásokat, rokon vonásokat, amit talán csak az egyéni cifrázás, a tempó, a mondanivaló, a mentalitás mutat másnak. Sírni lett volna kedvünk, mikor elhagytuk a sátrat, pedig még nem hallottuk Maria előadásában a Fellegajtókat – a Caci Vorba ugyanis a magyar népzenében is nagyon otthonos, még a Kossuth-nóta gyors változatát is lemezre vette.

A lengyel-ukrán zenekar katarzist hozott. Íme két román népdal a Caci Vorba előadásában:

Nyomokban bossa novát tartalmaz

Sírásra valóban lett volna okunk, de nemcsak a meghatottságtól: az A38 színpadához siettünk, ahol a brazil Bebel Gilberto koncertje kezdődött. Az ezredfordulón nagy mosollyal fedezhettük fel első albumát, a Tanto Tempót a bécsi Mariahilfer Strasse – s talán egész Közép-Európa – legnagyobb, természetesen azóta rég csődbe ment lemezboltjában, és kapott erőre a remény: még él, sőt tovább él a bossa nova, ráadásul a legenda Joao Gilberto lányának köszönhetően.

Bebel Gilberto négy klasszikus bossa nova lemezt jelentetett meg, a számai három önálló chillout feldolgozásalbumot értek meg, többtucatnyi válogatáslemezen is népszerűsítették az énekest. Mivel szigetes koncertjén elektronikus bossa novaként volt hirdetve – e kategória szimpla baromság, a chillout feldolgozásokat tekintve eszerint lenne elektronikus bossa U2 és Rolling Stones is −, óvatosságból megnéztük a videómegosztókon utóbbi koncertjeit, és megnyugodtunk.

Bár ne tettük volna. Bebel Gilberto fellépése hatalmas csalódás volt, legalábbis nekünk, akik ismerik az eredeti verziót. Bebel Gilberto bossa novája eredetileg elegáns, játékos és finom, itt viszont, amit előadott, inkább agresszívnek, egysíkúnak és közönségesnek hatott: talán még a feldolgozásoknál is széttördeltebb bossa novával, szellemtelen elektronikával és ritmussal.

Nem bírtuk sokáig. Ugyan biztatónak tűnt, amikor a harmadik dalnál leült a bárszékre, keresztbe vetve a lábát egy lassabb klasszikusba kezdett, ám – sosem hittük volna – előadásába be-becsúsztak a hamis hangok. Bebel Gilberto komoly csapást mért reményeinkre, az úgynevezett Sao Paolo Sound pedig nem a mi világunk.

Bebel Gilberto csalódást okozott. Róla inkább ezt az emléket őrizzük:

A majom, az angolok válasza Bródy Jánosra meg a vidám ritmusszekció

A pénteki nap egyik igazi tétje az volt, hogy vajon az újjáalakult Stone Roses reumás nosztalgiaprogramot celebrál majd este a nagyszínpadon, vagy széthasítja az idő kárpitját, és mindenkit elönt a dörmögős groove-okba és kedélyes pszichedelikába áztatott kora kilencvenes évek zenei mannája. Mint annyiszor az életben, most is a két szélsőérték közé esett az igazság, bár inkább az utóbbi felé húzott.

Ami a legfontosabb: ezek a vén lókötők láthatóan most nagyon szeretik egymást, és szerették azt is, ahogy ott állnak együtt a színpadon. Innen pedig bukni már nem lehetett. Ráadásul nem kis szó ez egy legendásan veszekedős (na, jó, melyik komolyabban vehető brit zenekar nem az ) bandától. Most viszont láthatóan minden régi sérelemre (ki ette meg a másik Yorkshire pudingba kevert drogadagját ’993-ban) jótékony fátylat terített az újraegyesülés friss (alig több, mint féléves) élménye.

Persze a telhetetlenek fanyaloghatnának, hogy Ian Brown keveset mozgott, a hangja meg nem volt elég acélos, de egyrészt nem a brit tévétornát jöttek megnézni az emberek, Brown pedig sosem volt egy kimondott Pavarotti. Ellenben még mindig az a szerethető majom, akinek mozgását, gesztusait, ruhaviseletét és úgy általában a megjelenését csupán csak egy egész zenei mozgalom (az úgynevezett brit pop) minden magára valamit is adó frontembere másolta szorgosan, és most nem csak Liam Gallagherre gondolunk.

Abba meg aztán végkép nem lenne érdemes belemenni, mit jelentett és milyen hatással volt a Manchasterből indult zenekar az elmúlt bő két évtized könnyűzenéjére. Aki ott volt a szigetes koncerten, és hagyta magát sodortatni, mindezt átérezhette: az elszállós, de mégis pontosan odatett zenei alap lüktetését, meg annak a fifikás dalszerkezetekké összeálló, végtelennek tűnő hangszőnyegnek a hihetetlen otthonosságát, ami egyre inkább körbefonja az embert. A közönség pedig láthatóan hálás volt mindezért, aki mégis renitenskedni akart, az is hamar szembe találta magát az olyan igazságosztókkal, mint a tőlem nem messze üldögélő néni, aki leginkább egy nyugalmazott orosz tanárra hasonlított piros kabátkájával és méteresre polcolt szőke frizurájával, és aki ellentmondást nem tűrően akadályozta meg a részeg nyugatiakat abban, hogy önfeledten a kuka mögé-mellé vizeljenek.

Persze abban, hogy igazán kellemes koncertélmény kerekedett, nagy szerepe volt annak is, ahogy Brown és társai az egész produkciót felépítették. Rögtön kezdetnek megkaptuk az „I Wanna Be Adored” című klasszikust, hogy aztán a kötelező kűrt letudva, kényelmes tempóban következzenek a talán kevésbé emlékezetes, de a hangulatot fokozatosan fellazító számok. Majd egyre több sláger („Waterwall”, „Love Spreads”, „Made of Stone” – hogy csak néhányat említsünk) és egyre több elszállás váltotta egymást. Közben Brown visszafogottan bohóckodott, John Squire, az egyre inkább Bródy Jánosra hasonlító gitáros pedig kötelességtudóan – de korántsem lelketlenül – tette a dolgát, mintha közben azon töprengene, hogy pár órával korábban magyar nyugdíjas napközis tanítónők egy csoportja miért akarta vele mindenáron elénekeltetni a Micimackó című dalt.

A ritmusszekció mintha hozzájuk képest is könnyebben hazatalált volna: a basszista Gary „Mani” Mounfield és a dobos Alan „Reni” Wren mindent megtettek azért, hogy a korai kilencvenes évek legszebb vonásai derengjenek fel. Elcsépelt kifejezés, de örömzene volt ez a javából. Kíméletes, mégis kiadós, és csöppet sem diétás manna.

A kötelező kűr: