A beszélgetés az amerikai rendezővel látszólag szokatlan módon – a filmet már ismerők számára nyilván érthető okokból – a fürdőszobai éneklés témakörével indul, és kiderül: az értelmiségi neurózis avatott ismerője lelkesen dalol zuhanyzás közben, ám az így szerzett sikerélményt egyértelműen csalásnak tartja, ami abból fakad, hogy a víz keltette zajtól magunkat se halljuk igazán.
A leggyönyörűbb csalódás: a szerelem
A mozin kívüli világban a szerelem is ilyen csalásnak, a „leggyönyörűbb csalódásnak” számít szerinte. A számos szerelmi viszonyt filmre álmodó rendező úgy véli, túl sokan hisznek abban, hogy a szerelem villámcsapásszerűen léphet be az életükbe – ez a filmen egyébként remek kiindulópont lehet, a valós életben azonban túl sok olyan találkozás történik, amikor feleslegesen hisszük azt, hogy az épp csak megismert illető lesz a jövőbelink. Ráadásul Allen azzal sem biztat bennünket, hogy a vereségek, a szerelmi kudarcok segítenének: szerinte ugyanis csak illúzió az, hogy megérthetjük a világot, vagy hogy kulcsot találunk a szerelem megfejtéséhez.
Képeslapvárosok nyomában
Rómát viszont mégiscsak sikerült felfedeznie. Régóta tudta, hogy egyszer filmet fog készíteni az „örök városban”. Az viszont sokáig nem volt számára világos, hogyan lesz képes megragadni és visszaadni Róma elképzelhetetlen energiáját: a zajt, a zűrzavart, az autók elé ugráló járókelőket és a szinte az éttermekbe parkoló kocsikat, az ételek, a zene és az öltözködés imádatát, az utcán étkezés nemtörődöm gyakorlatát. Arra jött rá, hogy a megoldás az lesz, ha több történetszálat és szereplőt mozgat, így képes lesz egyfajta kaotikus kollázst készíteni a városról. A beszélgetés során szóba került a film végleges címe is. Először ugyanis Bop Decameron címen futott a projekt, majd ezt a rendező Nero Fiddlesre változtatta, ám a producer hamarosan leveleket kapott a forgalmazóktól a világ minden részéből azzal, hogy nem tudják, miről is van szó pontosan. Így nyerte el a mozi a végleges címét (To Rome with Love – a magyar fordítás ezúttal kimondottan hűséges maradt az eredetihez), ami Allen szerint nem túl eredeti, de legalább mindenki számára érhető.
Joggal merül fel a kérdés, hogy az utóbbi évek gyakorlata – vagyis az, hogy Allen turisztikailag ennyire közismert európai nagyvárosokban forgat egymás után – nem teszi-e túl mechanikusság a filmkészítést. Szerinte erről nincs szó, sőt azzal vált volna a rendezői munka egysíkúvá számára, ha továbbra is New Yorkban forgatna, aminek szinte minden figyelemre méltó szegletét kameravégre kapta már. Arról nem is beszélve, hogy ott a forgatási költségek is elképesztően nagyok.
Allen szoros viszonya New Yorkkal közismert, és ezúttal is bevallja, őt tényleg nem a látnivalók, hanem az utcai forgatag, a boltok, az éttermek, a színházak és a könyvesboltok vonzzák. Éppen ezért, ha nem a filmjeiről lett volna szó, nem töltött volna hosszú heteket olyan európai nagyvárosokban sem, amiket azelőtt csak képeslapokról ismert. De vajon hogyan képes elvegyülni a New York-i tömegben ismert emberként? Ez olyan probléma – válaszolta ironikusan a felvetésre –, amivel egész életében kénytelen volt birkózni: szeretett volna másvalakinek születni, de sajnos Woody Allanként él és fog meghalni.
Jobb hely az étteremben
Az ismertség természetét egyébként elég különösnek tartja, hiszen – ahogy fogalmaz – nem vitt véghez az emberiség számára fontos tetteket, csupán szórakozást „szállít” számukra, mégis jobb helyeket kap az étteremben vagy a baseball meccseken, amitől időnként elbizonytalanodik és gyengének, tanácstalannak érzi magát. Nem ismer ugyanis más életet, egész felnőtt életét az ismertség tapasztalatával élte le. Ugyanakkor azt tudja hozzátenni mindehhez, amit új filmjének hőse is mond: az élet nehéz és fájdalmas, tekintet nélkül arra, hogy híres vagy-e vagy sem, de azért jobb híresnek lenni. Allen is ezt vallja: a magánélet hiánya, a paparazzik folyamatos jelenléte valójában csak nüanszok.
A kritikai kényeztetés kapcsán a rendező elmondta: kapott már a filmjért elmarasztalást és túlzó dicséretet bőven, ám ezek a vélemények csak nagy ritkán egyeztek meg azzal, amit ő gondol a saját alkotásairól. Az új film egyik érdessége, hogy maga Woody Allen is visszatér a vászonra, holott évek óta nem szerepelt a saját filmjeiben. Nem is tervezte, hogy ezen változtat – mondta el ezzel kapcsolatban –, ám a forgatókönyv írása során rájött, hogy az egyik szerep rá van szabva. Hetvenhat éves fejjel már nem játszhat főszerepet – tette hozzá. Abból a szempontból is érdekes ez a szerepválasztás, hogy az Allen által játszott idős művész úgy érzi, a világ leírta, és a nyugdíjazás réme fenyegeti.
A rendező saját elmondása szerint azonban nem érzi szükségét, hogy a világ folyton őt ünnepelje, számára a filmforgatás mindennapi rituálé, amihez muszáj ragaszkodnia – szellemileg ez tartja jó formában, ráadásul így a stresszelésre is kevesebb ideje jut.
Allenről korábban dokumentumfilm is készült, ebben látható, milyen körülmények között dolgozik: többek között az ötleteivel teleírt fiókoknak is nagy szerep jut. Szerinte már nem lapulnak olyan cédulák ezekben a fiókokban, amik egy-egy remekmű vázlatát tartalmaznák, ha készített is maradandó alkotást, akkor azt a múltban kell keresni. És hogy mit is szeret pontosan a korosodó alkotó a filmezésben? Terjedelmesebb az a lista, amit nem szeret a filmezésben: a pepecselést, a forgatókönyvet hosszasan pofozgatni, a véget nem érő vágást, és a színészekkel való próbát se – a legjobbakat akarja kiválasztani közölük minden egyes forgatáson, olyanokat, akik maguktól is teszik a dolgukat. Amit igazán élvez a munkában, az a zenei aláfestés megalkotása, ami szerinte képes mágikus pillanatokkal megajándékozni az embert, és kiszakítani a valóságból.
Tosca a telefonfülkében
Woody Allen legújabb filmjében ezúttal Rómához idéz könnyed ódát. A Rómának szeretettel szertelenebb, mint korábbi európai társai, de Allen színészi visszatérése hat év után olyan üdítő jelenség, amitől minden megbocsátható.
(Rómának szeretettel, színes, feliratos, amerikai-olasz-spanyol film, 2012, 102 perc. Rendező: Woody Allen. Forgalmazó: Big Bang Média.)
