Art déco? A dekoratív stílust a húszas, harmincas és negyvenes évek egyik fontos irányzataként tartják számon, bár a kifejezés maga csak 1968-ban született meg. Az építészet, a design, a divat, a festészet és számos más modern művészeti ág terén megjelenő eklektikus stílus a masszív neoklasszicizmust vegyítette modernizmussal és a szecesszióra visszautaló, dekoratív díszítésekkel.
Az art déco a legtöbb korabeli művészeti irányzattal szemben nem képviselt szigorú filozófiát, nem volt politikai üzenete sem, nem születtek kiáltványok és memorandumok a nevében – egyszerűen a minőségi és dekadens elegancia aktuális stílusa volt rövid virágzása idején. S hol máshol töltődne fel értelmi, érzelmi és jelentéstöbblettel, ha nem az egykor szebb napokat látott, megviselt kelet-európai metropoliszokban, közöttük Budapesten.
Ennek krónikása Bolla Zoltán: a '75-ös születésű, reklámiparban dolgozó fiatalember a századforduló és az azt követő évtizedek művészetének, különösen építészetének igazi rajongója hosszú évek óta, aki évek hosszú munkájával több ezres fotógyűjteményt publikált a stílusról az interneten.
Sir Nikolaus Pevsner, német-brit művészettörténész építészetről szóló könyve hatására szeretett bele először a korszakba, majd felfedezte magának a brit Arts and Crafts mozgalmat, amely a modernitás, a hagyományok és a kézművesség minőségi ötvözetén dolgozott az építészet területén (emléküket többek között remek, kortalan brit és amerikai udvarházak őrzik). E mozgalomból sokat merített a legendás Kós Károly is, aki magyar viszonyokra igyekezett értelmezni a céljaikat. „Beszippantott ez a világ” – mondja a fotókrónikás, aki Gerle, Kovács és Makovecz nyomdokain igyekezett mindent megismerni a hazai századfordulós építészet új törekvéseiről és annak esetleges külföldi előzményeiről és párhuzamairól.
Az ekkor már a várost és az országot járó Bolla a korabeli irányzatok evolúcióját követve jutott el az art décóig. „Ez a nem is modern, de nem is konzervatív jelleg, az átmenetiség, a köztesség érzete, a századvégi historizmus és a klasszikus modernizmus túlzásaitól való távolságtartás fogott meg benne” – árulja el lapunknak. Az art déco előzményei szerinte már az első világháború előtt is megjelentek néhány budapesti épületen – elsősorban Lajta Béla és korábbi munkatársai, a Löffler- és a Román-fivérek munkásságában –, majd a két háború közötti Magyarország néhány konszolidált évében érte el a stílus a virágkorát, mielőtt a második világháború, majd a szocialista esztétika ki nem mondta rá a halálos ítéletet. A hazai art déco így a művészetkedvelő ínyencek desszertje maradt, kevésbé feldolgozott emlékeire úgy kell vadászni a fővárosi utcákon és vidéken.
Bolla az art déco kultúrtörténeti hátteréről elmondja: a stílus messze állt a Horthy-korszak sokáig támogatott neobarokk építészeti világától, s elsősorban az újdonságra jobban nyitott nagyvárosi zsidó nagypolgárság kedvelte. A századfordulós építészettel ellenben, kevés volt az egységes szellemben, kívül-belül, stílustisztán tervezett épület: nagyrészt az volt a jellemző, hogy az akkor még névtelen, dekoratív stílus kisebb elemeit használták fel eltérő stílusú és konzervatívabb tömegképű épületeken az egyes építészek. A magyar art déco építészet nem rendelkezett központi, karizmatikus művész-vezérekkel – mint a századforduló Lechner Ödöne, Lajta Bélája és Kós Károlya –, nem volt saját iskolája, csoportosulása sem. Lajta Bélánál kiemelte: „Zsenijével »ráhibázott« a 10-20 évvel később nyugaton jelentkező szerkezeti és dekorációs újdonságokra, mindezt világszínvonalon.”
A két háború közötti eklektikus stílus izgalmas eredményeket hozott, amiket Bolla Zoltán igyekszik teljes körűen feltérképezni. Mintegy háromezer képet töltött már fel a netre: az épületektől indult, de most már a részletekre, az ornamentika finomságaira koncentrál fotógyűjteményében. Hétről hétre járja Budapest utcáit, és akár napokra elmegy vidékre fotózni – ahogy bejár a tervtárba is, hogy adatokat gyűjtsön az épületekről. Kedvenc art déco pillanatai közé tartozik az 1929 előtti és utáni 2-3 évből a Gyöngyösi utcai Freund Dezső-féle székesfővárosi, kislakásos „Hiszekegyház”-bérház; a debreceni, Hatvani utcai, stílustiszta Sajó István-épület; a pécsi professzorok lakóháza; Martonosi Baráth Lajos, Porgesz József Kelenföldön álló épületei; Szőke Imre pesti bérházai; Rimanóczy Gyula korai és Wälder Gyula késői klinkertégla építészete.
A fotók elkészítése után az épületekhez kapcsolódó adatok, történetek megosztásával, bloggal, esetleg egy könyvvel szeretné majd folytatni munkáját – ahogy szabadideje engedi –, hiszen továbbra is rajong ezért a Magyarországon nem koherens, rövid életű, de annál izgalmasabb stílusért.
A „Gombold Újra” pályázat törekvéseire is kitér, amikor felhívja a figyelmet arra: a magyar ornamentikát már a későszecesszió és az art déco is kreatívan, izgalmasan értelmezte újra és modernizálta. Van hát miből építkezni, ha a hagyomány és a modernitás ötvözetét keressük, nem feltétlenül kell mindig a XIX. századi mintákat alkalmaznunk. Végezetül – ez utóbbihoz kapcsolódva – Kozma Lajos nemzetközi hírű építész és iparművész szavait idézi: „[...] A magyar tradíció nem azt jelenti, hogy azt csináljuk, amit már eleink is megcsináltak! Nemhogy elfelejtsük mindazt, ami Szent István óta történt, hogy folytassuk a rovásírásnál, ott, ahol Kupa vezér nyakas magyarjai elhagyták. Hanem igenis jelenti, hogy azt csináljuk, amit eleink: Kelet és Nyugat hídján állva (sokszor őrtállva) a magunk paraszti gőgjét, díszítő készségünket forrasszuk össze a nyugat pallérozott tudásával. [...] Nem nehéz újnak és modernnek lenni. Csak belső ösztönökre kell hallgatnunk és nem szabad elfelejtenünk, hogy mire tanít a magyar tradíció, mire vágyunk, mit akarunk.”
