Kemény krimik, veszélyes nők
Sok minden közrejátszott abban, hogy az amerikaiak egy idő után nem kértek abból a klasszikus detektívregényből, aminek kellékei – mindenekelőtt az intelligens és sokszor különc nyomozó, aki vaslogikával oldja meg az elsőre megoldhatatlan bűntényt, amit legtöbbször paplakokban, úri szalonokban vagy előkelő szállodákban követnek el – és fontosabb szerzői jól ismertek a műfaj magyar rajongói számára is.
Többek között a vadság, a nyers erő kultusza, valamiféle férfias kivagyiság és az arisztokratikus környezet elutasítása vezettek oda, hogy a huszadik század első felében elárasztották az olcsó ponyvák a tengerentúli újságos kioszkokat, bennük olyan kiégett és sokat látott nyomozókkal, akik kevés pénzért teszik kockára az életüket, és általában igencsak csúnya ügyekbe tenyerelnek bele. És akkor a helyzetet, meg az életüket bonyolító csábos, de homályos indíttatású nők felbukkanásáról még nem is beszéltünk.
A legismertebb ilyesféle nyomozót minden bizonnyal Philip Marlowe-nak hívják, megalkotója, Raymond Chandler pedig Dashiell Hammett mellett a kemény krimi (vagy hard-boiled krimi) legnagyobb mestere lett. A műfaj népszerűségét a film noir címszóval illetett fekete-fehér, komor bűnfilmek is növelték. Nálunk viszont nagyon sokáig hiányzott ez a műfaj, ahogy maga a nyomozófigura is. Egészen 2008-ig, amikor Kondor Vilmos megírta a Budapest noir című regényét, ami egy csapásra magára vonta a figyelmet. Nem csak azért, mert a műfaji szabályoknak teljesen megfelelő, izgalmas és feszült krimit tett le az asztalra, hanem azért is, mert sikerült egy mellőzöttnek számító korszak hétköznapi valóságát is megragadnia. Főhőse, Gordon Zsigmond, az Amerikából hazatelepült zsurnaliszta, aki eleinte magyar lapoknak (Az Est, Magyar Nemzet) majd később külföldi hírügynökségeknek dolgozik.
Budapest ismét bűnös
Gordon – bár tudja, hogy a teljes igazság kiderülhet, de leírva akkor sem lesz – makacsul ártja bele magát a legkülönfélébb bűnügyekbe. 1936-ban egy jómódú zsidó kereskedő lányának meggyilkolása körül nyomoz (Budapest noir) – a szálak magasra vezetnek. 1939-ben a lengyel katonák ellátására hivatott kábítószer szállítmány eltűnése a kiindulópont (Bűnös Budapest) – a nyomok nem csak az illegális szerencsejáték világába, hanem ismételten a felsőbb politika köreihez visznek el. Az 1943-ban játszódó A budapesti kém már címével is utal a nagypolitikai játszmákra. A Budapest romokban viszont már a korábbi értelmezési keretek szétesését és egy új világ megszületését dokumentálja az által, hogy Gordon a szétlőtt, háború sújtotta fővárosban egy merénylet hátterét igyekszik felgöngyölíteni. Így jutunk el az utolsó kötethez, amiben Gordon, ez a konok igazságkereső még egyszer visszatér az általa annyira szeretett és gyűlölt magyar fővárosba, hogy a forradalom zűrzavaros napjaiban ismételten – megöregedve és megkopva is – egy magánjellegű bűnügyben járjon el.
Aki ismerte és szerette a korábbi köteteket, az utolsó Gordon-akciót sem fogja kiolvasatlanul a sarokba vágni. A korrajz megteremtése szinte már csípőből megy a szerzőnek, és talán még azoknak is élvezetet okozhat az ’56-os történésekkel való szembesülés, akik naprakészen tudják, mikor mi történt. Leginkább azért, mert Gordon örökös kívülállása itt is érvényesül: Bécsből érkezik a magyar fővárosba, így sok mindent nem tudhat, ami a városban élők számára nyilvánvaló (Gordon az ÁVO vendégszeretetének megtapasztalása után döntött az ország elhagyása mellett). A forradalom pedig kiváló „kulissza” egy kemény krimihez, hiszen minden mozgásban van, minden megtörténhet.
Gordon nem csak a nemzetközi újságírók körében fordul meg, de azért, hogy rájöjjön, miért ölték meg azt a lányt Bécsben, aki az ő nevelt lánya papírjaival dolgozott kint az éjszakában, alámerül a fővárosi alvilágba is, pesti srácokkal találkozik, és bepillantást nyerhet a kommunista pártelit korrupciós hálózatába is. Mint az első két regény esetében, most is komoly erénye a szövegnek, hogy képes megmutatni: a mára már tankönyvi illusztrációvá fakult múlt felszíne alatt ugyanolyan hétköznapi élet zajlott, mint ma, esendő és a világ folyását illetően többnyire tudatlan, vagy kevés tudással rendelkező polgárokkal. Az alsóbb néprétegek világa is feltárul: a munkásosztály korántsem tűnik boldognak és elégedetten a kötet lapjain, Kondor pedig elszántan semmisíti meg a korszakkal – a forradalmat megelőző időkkel – kapcsolatos bármiféle nosztalgia esélyét is.
Jogos viszont a kritika, hogy maga a történet – a tulajdonképpeni nyomozás – ez esetben eléggé vérszegényre sikerült. Annyi mindenképpen felhozható a szerző mentségére, hogy a kemény krimiben sosem a szálak csavarodása a lényeg, hanem maga a nyomozás folyamata, ahogy a főhős alászáll a társadalmi pokol különféle bugyraiba. Így vagy úgy, de az utolsó Gordon kaland a sorozat jobban sikerült darabjai közé tartozik. Elégikus búcsú egy karakteres magyar nyomozó figurájától, aki talán jobban is teszi, ha lelép a színről: a forradalmat követő, morálisan csoffadt időszak maradjon meg Kántor kutyának, meg a szocialista krimik sablonnyomozóinak
(Kondor Vilmos: Budapest novemberben. Agave Könyvek, 2012, 320 oldal, 2980Ft)
