Hálás műfaj az iskolai filmdráma, szét is van már csócsálva rendesen. Mert hát ugye egyrészt nem túl helyigényes, elég hozzá egy iskola meg néhány külső helyszín, másrészt meg itt aztán tényleg lehet sűríteni a drámát. Az osztályterem a színes rajzok és a didaktikus faliképek ellenére valójában csatatér: a tanári asztal barikád, amely mögül a mindenkori állam, a mindenkori hatalom méregeti guvadt szemmel a friss állampolgári nyersanyagot, hogy hogyan is lehetne minél gyorsabban megfelelő méretűre és állagúra nyesni-gyúrni. És akkor még a társadalmi különbségek és az etnikai villongások aknáit nem is említettük.
Szóval láttunk már ilyen filmet dögivel a Tanár úrnak szeretettel című opustól kezdve a Veszélyes kölykökön át a Holt költők társaságáig. És akkor megérkezett a Lazhar tanár úr, amely végre sikerrel kerüli el a műfaji kliséket. Pedig nem forradalmi ötlet a rendezőé: a korábbi filmekkel ellentétben, ahol a fényes elméjű és szép lelkű nevelő csepegteti a tudás magvait és a szeretet oltóanyagát az ifjú szívekbe és szabadítja fel a képzeletüket, itt a tanárok a gyerekekhez képest mosolyogtatóan elveszett lények, akiken végül csak az éles gyermeki elme segíthet.
Mert mégis mit lehet mondani egy olyan tanárközösségről, ahol az egyik tanerő jó érzékkel a tanteremben akasztja fel magát, hadd lássák azok a szépreményű kölykök, hogy az élet nem csak véget nem érő lájkolás. Adva van tehát egy meglehetősen drámai kiindulópont: mit kezdjen az osztályközösség ezzel a tragédiával, amit nem lehet meg nem történtté tenni. Ha amerikai filmről beszélnénk, nyilván az első nyálfoltok itt ütnék át a vásznat, és látnák jó néhány szélsőségesen túlzásba vitt jelenetet arról, mennyire megviselte mindez a kis közösséget. Szerencsére kanadai filmet nézünk, így e helyett egy nem kevésbé drámai, mégis nagyon emberi léptékű történet kezd kibontakozni a szélsőséges alaphelyzetből.
A tanárok mindent megtennének, hogy minél hamarabb visszaálljon az élet a megszokott kerékvágásba. A módszereik viszont nem éppen hatékonyak. Nem is lehetnek azok, hiszen a megúszásra játszanak. A film kritikájának egyik célpontja szemmel láthatóan a túlzásba vitt politikai korrektség doktrínája. Nehéz úgy közel kerülni ugyanis a ránk bízott gyerekekhez, ha a nevelés alapelve valamiféle semmitmondó kedvesség, ami semmiféle közeledést nem enged meg azok felé, akiknek az élete ránk van bízva. Ahogy a testnevelő kolléga ki is fejti egy értekezleten: nehéz úgy nevelni, ha a gyerekeket úgy kezeljük, mintha radioaktívan fertőznének.
És valóban: kedves, de közhelyes iskolapszichológussal nem lehet letudni egy ilyen kérdést, távolságtartó figyelmességgel nem lehet kezelni egy érzelmileg ennyire szélsőséges helyzetet. Még inkább szembetűnővé válik a helyzet faramucisága a helyettesítő tanár színre lépésével. Bachir Lazhar, az algériai politikai menekült eleinte esetlenül mozog a politikai korrektség légüres terében, amit a kollégái elfojtásokkal terhes viszonyai és az öntudatos, bár a gyerekek életében szinte csak statisztaként részt vevő szülők tesznek még inkább érhetetlenné számára.
A gyerekek szerencséje Lazhar tanár úr szerencsétlensége. A mély tragédiáktól barázdált arc olyan mélységes fájdalmat rejt, aminek birtokában az elsőre kissé csodabogárnak ható egzotikus pedagógus nem engedheti meg, hogy végleg áttörhetetlenné váljon a hallgatás fala, amely mögött az osztály többsége némán szenved. A Lazhar tanár úr mértéktartóan, okosan megkomponált képsorokkal mesél a nevelés számtalan veszéllyel és szépséggel teli kalandjáról. A főszereplő alakítása rabul ejt, a gyerekek alakítása is parádés, a film hangulata megfog és sokáig velünk marad. Balzsam a lélekre.
