Mama, a költők élnek még?

Ó, Mama, eléggé nem tudtam aludni, és olyat láttam, mint még soha. Nyolc verset adtak le a tévében egymás után, csak kár, hogy a költőik már mind halottak.

Nyolc vers egy sima vasárnap hajnalban, Mama, sosem akart véget érni ez a folyam, mintha dézsából öntötték volna kifele a szavakat, csak dőlt a sok vers, azt hittem, adáshiba. De ez nem olyan volt, mint ’96-ban egy kereskedelmi rádió, hogy éjjel egy órától hajnali négyig ötvenháromszor ment le rajta a Honfoglalás zenéje, és még telefonáltunk is nekik, fel se vették, nem csináltak semmit se, csak hagyták, hadd menjen. Vagy aludtak. De Mama, a TV2-nél nem aludhattak, nem ugyanaz a vers ment le nyolcszor, hanem ott volt Ady, Mécs László, Radnóti, Reményik, Juhász Gyula, Kosztolányi meg kétszer is József Attila. Mondom, kár, hogy már mind halottak.

Így eléggé olyan, mintha ma nem születnének versek, Mama, pedig hát a gyerek is írja őket, látod, meg el is mondja, hallod, és sokan vannak, akik így csinálnak, és együtt szokták őket elmondani, egymás után, és azok is sokan vannak, akik meghallgatják őket, csak ők slam poetrynek nevezik ezt, néha még zenészek is kísérik, azt kellene betenni a tévébe hajnalban. Úgy bejátszani őket, mint ezeket a költőket is, nem kéne megvárni, amíg meghalnak. De az is lehet, hogy el kéne mennünk egyszer megnézni élőben. Raknak bele vicceset is meg komolyat is, és akkor így lehet élvezni rendesen, nemcsak a szomorkodás megy, a komolyság, hanem vegyesen, hogy örüljünk is meg gondolkodjunk is. Mesélte is a gyerek, hogy Amerikában ebből már külön tévéshow van, mint a standuposokkal, csak az meg már túl van pörgetve, szóval azt nem kellene, legalábbis a gyerek szerint nem, merthogy az már kommersz, és akkor már nem művészet, hogy egyem a lepkelelkű fajtáját. Olyan, mint te vagy.

Nem, Mama, a színészek nem halottak, csak a Kállai Ferenc halt meg a nyolcból, él még a Halász Judit is, a Bárdy György is, a Cseke Péter is, a Papp Zoltán is, a Dunai Tamás is, a Bács Ferenc is meg a Szilágyi Tibor is. De mondom, a gyerekéknek nem kellenek színészek, mert maguk mondják. Kiállnak, és bármiről képesek verselni. Oszt jónapot. És állítólag nincs meg közöttük ez a jobbos-balos mizéria, jól elvannak, költögetnek, lepkéket röptetnek, csigákat versenyeztetnek, fel akarják ismerni a fákat, és csicsergésükről a madarakat. Boldogok, na, legalábbis ez látszik a gyereken.

De emlékszel még a Latinovitsra? Meg a Sinkovitsra? Hm, Mama? Hogy tudták azok mondani a verset! Igaza volt annak a falusi kisiskolásnak, aki Kányádi Sándor kérdésére úgy felelt, hogy a vers az, amit mondani kell.

Mama, te tudsz még egyáltalán egyetlen verset is kívülről?