Megváltozik, amit a könyvről gondolunk

A digitális kor kérdéseire kereste a választ a József Attila Kör szigligeti találkozója. Gaborják Ádám elnököt kérdeztük az idei JAK-táborról.

– Tavaly a társművészetek volt a fő téma a JAK-táborban, ehhez képest idén sokkal gyakorlatiasabb vonalat képviseltetek: volt szó e-könyvről, az ezzel kapcsolatos szerzői jogi kérdésekről, a könyvkiadás változásairól. Miért döntöttetek így?
– A JAK mindig is a progresszív, aktuális kérdésekkel foglalkozott, ilyen értelemben adta magát a téma. A digitális kultúra átrendezi napjaink társadalmi szerkezetét, és ez hosszú távon az irodalmat is érinti. Nemcsak a könyvkiadás alakul át, hanem minden, amit a könyvről gondolunk. Már most is sok szó esik az e-könyvekről, de úgy látom, hogy ez eddig kevésbé szűrődött be az irodalmi életbe. A webkettő, a közösségi oldalak és a saját weboldalak használata bevett dolog, ilyen értelemben már megjelent ugyan a digitális kultúra az irodalomban is, de még mindig ritka az olyan szerző, aki alkotóként is foglalkozik ezzel a lehetőséggel. A kilencvenes évek második felében voltak ugyan próbálkozások, Farkas Péter csinált például egy Gólem című hipertextet, de ez a mai napig fehér holló maradt a pályán, nem nagyon követték a példáját.

– Most hogy viszonyulnak a fiatal írók és költők az e-könyvhöz?
– Egyénfüggő, de többnyire még megvan bennük a hagyományos könyvhöz való ragaszkodás. A legtöbb szerző úgy gondolja: akkor indul el a pályája, ha lesz egy rendes, nyomdai úton előállított, könyvformátumú kötete. Mégis érdemes elnézelődni ebbe az irányba, mert sok lehetőséget rejt magában például a dizájn szempontjából is. A JAK-táborban úgy mutatjuk be az e-könyvet, mint egy újfajta technológiát, amit sok mindenre lehet használni.

– Első este a vajdasági fiatal írói csoport, a Híd Kör mutatkozott be a táborban. A határon túli műhelyek közül miért pont ők voltak itt?
– A JAK-táborba rendszeresen meghívunk különböző műhelyeket, csoportokat, amúgy pedig a JAK időről időre részt vesz határon túli programokon is, legutóbb például a Félsziget Fesztiválon voltunk Marosvásárhelyen. A vajdasági irodalom esetében pedig – bár nagyon sokat beszélünk a Symposion folyóiratról és a hozzá kötődő szerzőkről – az ottani fiatal szerzőkről kevesebbet tudunk Magyarországon. A kapcsolat úgy kezdődött, hogy rendszeresen járunk a kishegyesi Dombos Fest irodalmi és zenei fesztiválra, amelynek ők a házigazdái. Nagyon szimpatikusnak találom a kezdeményezéseiket és a gondolkodásmódjukat, ami eléggé eltér a megszokottól. Talán a Symposion folyóirat hatásának is köszönhető, hogy érzékenyebbek a képzőművészet, a medialitás témájára, a képzőművészeti alkotásokkal egybekötött szövegek sokszor megjelennek náluk. Olyan irodalmi-képzőművészeti társulásra, mint a Jelfolyam, nem sok példát lehetne mondani a mai magyar irodalmi palettán.

– Az idén a líra-, próza- és drámaszemináriumok mellett slam poetryt is oktattak a táborban. Elindult a műfaj a kanonizálás felé?
– Kicsit konzervatív a kánon ahhoz, hogy ez most önálló műfajjá váljon, inkább a költészet újfajta megjelenéseként érdemes kezelni. Hozzátartozik a JAK tevékenységéhez, hogy erre is reagáljunk: nem azért, mert kezd a slam divattá válni, hanem mert sokat lehet belőle tanulni, rendkívül figyelemreméltó, szimpatikus fiatal alkotókkal lehet ezáltal megismerkedni. Újra előhoz például olyan verstani kérdéseket, amelyek a kortárs líra törekvései miatt hátrányba kerültek. Maga a slam mint előadói műfaj visszatérés a költészettel kapcsolatos régebbi elgondoláshoz, és a közönségnek egy új rétegét is meg lehet szólítani vele. A tábor programja gyakorlatilag az egész éves munkánk betetőzése, amelynek során próbáltuk támogatni, hogy a kortárs írók megismerkedjenek a slammerekkel, és fordítva.

– Színházzal kapcsolatos beszélgetést is szerveztetek, olyan szereplőkkel, mint Bérczes László és Vidnyánszky Attila. Ezzel reagáltok arra, hogy egyre több kortárs író és költő kezd el mostanában színpadi műveket írni?
– Részben erre a tendenciára szerettünk volna rámutatni, másrészt pedig fontosnak tartottuk reagálni azokra a dolgokra, amelyek mostanában a színikritikában történnek. Elég sok vita folyik a szakmában, érdemes beletekinteni abba, hogyan gondolkodnak minderről a szakértők. A JAK számára pedig duplán aktuális a színházi téma, az Add ide a drámád pályázatunkkal folyamatosan próbáljuk támogatni a színház iránt érdeklődő szerzőket.

– Szigligetnek alkotóműhelyként nagy múltja van, bőven visszanyúlik a JAK előtti időkre. A mindenkori JAK-táborok nem reflektálnak erre?
– Jövőre huszonöt éves lesz a JAK, a 2013-as táborban megkerülhetetlen téma lesz a múlt. Már most is gyűjtjük a régi fotókat, emlékeket, kiállításra is készülünk, de ez nagyrészt az elmúlt huszonöt évre fog koncentrálni. Persze kötődünk Szigligethez, az alkotóház története jelen van az életünkben. Rendszeresen kerülnek elő olyan régi, harminc-negyven évvel ezelőtti fotók Szigligetről, amik körbe szokták járni ezt a közösséget. Magának a JAK-tábornak az előzményei viszont nem Szigligetre, hanem Tatára vezetnek, ezért helytörténetileg eleve kettős kötődésünk van.

– Állítólag egyszer megtörtént Szigligeten, hogy Karinthy Cini belopakodott Fehér Klára szobájába, és egy csomó oda nem illő dolgot gépelt a készülő regényébe, amit később nagy megdöbbenéssel olvastak a kiadóban. Gondolom, huszonöt év JAK-táborai is kitermeltek hasonló sztorikat.
– Régi hagyomány nálunk, hogy két előre kiválasztott résztvevő titkos naplót vezet a JAK-táborban, a naplóírók személyéről senki nem tud semmit. Találgatni lehet, sőt ez a játék része is, de a naplókat csak az utolsó nap olvassuk fel, ekkor derül ki, kik voltak ezek az emberek. A korábbi évek naplóinak egy része fent vannak a JAK honlapján az archívumban. Ha valaki beleolvas ezekbe, biztos, hogy talál ilyen történeteket.

Célja egy a fiatalok számára nyitott művészeti műhely és csapatmunka kialakítása a Jelfolyam c. multimediális on-line folyóirat és különféle performance-ok létrehozása érdekében.