Mi van a boszorkányok múzeumában?

Lidércnyomás a belváros szívében: a budapesti Boszorkánymúzeum széles merítést kínál az ártó lények, vasorrú bábák, sámánok és a vajákosok témájában.

Ha nem szeretnénk spórolni a bombasztikus közhelyekkel, azt is mondhatnánk: az emberiség kultúrtörténete a boszorkányság vagy még inkább a mágia történetén keresztül is elmesélhető. Ám mint minden alaposan felhizlalt közhelynek, úgy ennek is köze van a valósághoz, és ebben a Boszorkányseprű Kulturális Egyesület által üzemeltetett Boszorkánymúzeum föld alatti termei is megerősítik a látogatót.

Ősi révület

A szándékosan félhomályos szobákat végigjárva kronologikus sorrendben tárul fel annak a hatalmas elbeszélésnek több fontos fejezete, ahogy az emberiség makacsul uralma alá akarta hajtani a természet erőit és a maga boldogulására – meg mások elkeserítésére – felhasználni a mágikus erőket. A Boszorkánymúzeum is igyekszik messziről indítani a barangolást: az első terem a mágikus gondolkodás kezdeteit, az animizmust és a totemizmus kialakulását majd a táltoskultúra alapvető eszközeit mutatja be.

Külön szoba foglalkozik az ókori és a középkori mágia között kapcsolatot teremtő alkímiával: itt nemcsak az aranycsinálásról, hanem Da Vinci működéséről és a nyugati orvoslás fejlődéséről is szó esik, és ahogy már az előző résznél, így itt is tárgyak és installációk teszik az elmondottakat élményszerűvé. Még egy kis UV-fény is bejátszik, bár ez állítólag inkább csak elvonja a látogatók figyelmét, akik percekig képesek élvezni ruhájuk vagy ékszereik újszerű megvilágítását.

A boszorkányüldözések krónikája is különtermet kapott – a falra festett, azért kissé túlzónak ható vérnyomok kellőképpen hangsúlyozzák a téma erőszakos jellegét. A fontosabb évszámokkal és idézetekkel teletűzdelt szobácskában kicsit elmerülünk a salemi boszorkányok történetében – tárlatvezetőnk, Iván Anita több magyarázatot is megemlít, ezek egyike szerint az élelembe keveredő anyarozs okozott hallucinációt, és ez vezetett a tömeghisztériához. Az utolsó, legnagyobb teremben két nagyobb egység néz farkasszemet egymással: a magyar népi hagyományokat bemutató gyűjtemény és a még mindig igen divatos, a neopogányság körébe tartozó Wicca rövid bemutatása. (Ez utóbbiról diplomatikusan csak annyit mond Iván Anita, hogy kissé olyan, mintha valaki ókori alapokra akarna high-tech épületet felhúzni).

Szóval egyfelől egy nagyon is hagyományos múzeumi elgondolás kapott helyet a Bajnok utca alatt rejtőző vállalkozás területén – már amennyiben a kronologikus, alapvetően illusztratív tálalásra gondolunk –, másfelől mégiscsak árukapcsolásról van szó, hiszen a boszorkánylás iránt feltámadt érdeklődésünket mindenféle kiegészítők és termékek megvásárlásával is tovább táplálhatjuk.

Ha jön a lidérc

Ez a kettősség Iván Anita esetében is áll: bár nem néprajzos, de alaposan elmélyedt a témában, miközben hivatásszerűen foglalkozik népi gyógyászattal, és afféle nagyvárosi vajákosként lelki tanácsadást is vállal. A tárgyak és a dekorációk nagy része az ő és munkatársai keze nyomát viselik. Ez azt is eredményezi, hogy nem kell hűvös távolságtartással méregetni ezeket, hanem nyugodtan interakcióba is bocsátkozhatunk mondjuk a falon függő táltos- vagy sámándobokkal.

Bár először hívtak szakavatott dobkészítőt, később már ezek is magánszorgalomból készültek el. Egy-egy kiállított tárgy egész néprajzi és hiedelemtörténeti elbeszéléslavinát képes elindítani. Az említett dobok esetében például kiderül: rezgéseiknek a gyógyításban, míg a dobolás által az agyban kiváltott, úgynevezett tétahullámoknak a révületi állapot előidézésében van szerepe. Ezek a hangszerek szarvas- vagy lóbőrből készültek, és érdekes adalék, hogy a mesékben felbukkanó öreg gebe, akit parázzsal kell etetni, valójában annak a metaforája, hogy a dobkészítés során a bőrt tűz felé kellett tartani, hogy kifeszüljön.

De Anita nemcsak elkészítette a tárgyak egy részét, örökölte is, mégpedig családi vonalon. Ezek a múzeum – számunkra – legérdekesebb részében, a magyar hagyományokat bemutató gyűjteményben kaptak helyet. A falon jelek: erdélyi istállókon láthatók állítólag hasonlók, a kereszt- és életfamotívumok felismerhetők a témában nem annyira jártasak számára is, a többi pedig elvileg gonosz, valamint a lidérc elűzésére szolgál. És ha már lidérc: ő az egyik legfontosabb szereplő, aki ellen komoly apparátust voltak kénytelen csatasorba állítani eleink. A magyar hagyomány szerint ez a rossz szándékú – és a boszorkánnyal rokonítható – lény a fekete tyúk első tojásából kelt ki.

A Boszorkánymúzeumban is látható az ellene fejlesztett egyik védelmi eszköz: a kifújt fekete pulykatojás, amit azért függesztettek a bejárat fölé, hogy a nem várt konkurencia láttán az igazi lidérc gyáván kereket oldjon. Szintén hasznos lehet, ha kiakasztunk fejjel lefelé egy széket, akkor ugyanis a kellemetlen vendég nem a mellkasunkra fog ülni, hanem arra. És hogy fokozható a lidércellenes készenlét, azt jól mutatják az úgynevezett lidércfogók: ezek a kosárszerűségek az ágy mellé helyezve arra szolgálnak, hogy a rossz álmokat – amiket ezek szerint a lidérc hoz – összegyűjtsék. A módszer pofonegyszerű: onnan tudhatjuk, hogy megtelt az alkalmatosság, hogy ismét rosszakat álmodunk, ilyenkor nem árt üríteni azt.

Természetesen számos zajkelő eszköznek – többek között a kereplőnek – is volt olyan funkciója, hogy távol tartsa az ártó erőket, de a vasaló és a péklapát is multifunkciós eszköz: villámhárításra is alkalmazták őket, hasonlóan a fejszéhez, amit a pitvar földjébe kellett belevágni ebből a célból. Aki pedig ennél bizarrabb tárgyaktól jön izgalomba, ne felejtse el szemre vételezni az úgynevezett boszorkányflaskát. Ilyet házilag is lehet készíteni: haj, köröm, fog és szögek kerülnek bele – ezek értelemszerűen a sajátjaink kell, hogy legyenek –, ahogy a vizeletünk is, ha elkészült a különös mixtúra, a flaskát a legközelebbi fa vagy a pitvar alá kell elásni – ebből is látszik, hogy nem urbánus környezetre gondoltak a termék kitalálói annak idején

Az esetleges előítéletekkel szemben a Boszorkánymúzeum nem valamiféle gagyi ereklyepláza vagy okkult csacskaságok központja, ugyanakkor más szerepet tölt be, mint egy hivatalos múzeumi térben megálmodott, néprajzosok és történészek munkájára alapozott kiállítás a témáról. Amivel nincs is baj, hiszen a népszerű ismeretterjesztés felől nézve hasznos próbálkozásról van szó, azt pedig, hogy a végén összevásároljuk-e a hétvégi vajákoláshoz szükséges holmikat, mindenki maga döntse el.