Miskolc nagyon sokat köszönhet a filmfesztiválnak

Működik a brandépítés, a Jameson CineFest – Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál Magyarország egyetlen, valamirevaló filmünepe lett. Érdemes odafigyelni rá.

Mivel a kezdetektől ide járok, és 2006-ban, valamint 2011-ben a nagyzsűriben is csücsülhettem, ezért a szeptember számomra összeforrt Miskolccal, a vas és acél városával. Vas és acél már nincsen, helyette van szépülő-viruló belváros és pusztuló kül(ipar)város, vannak romantikus közterek és macskaköves kis utcák, tele smúzoló kiskamaszokkal, cekkerjeiket szorongató kisnyugdíjasokkal és horgolt pulóvert viselő kiskutyákkal. Aztán van az Avas, úgymint a magyar politikai és szociológiai közgondolkodásban népmesei elemekkel tarkított, pr-akciókra tökéletesen megfelelő lakótelep. És a filmfesztivál felett stalkeri atmoszférát árasztó avasi pincehegy, a maga ecetfákkal benőtt, ki-be düledező hétvégi házaival, Bádogvárosával, ijesztő alakjaival, cefreillatával és elhagyott iszonyatával. Megrendít az egykor volt polgárváros, majd kommunista fellegvár ilyetén dekadenciája

Kutyasétáltatás közben készítettem egy mobilfotó-sorozatot a hely szelleméről

Na, de vissza a belvárosba, ami mindössze 5 percre van a pincehegyi apokalipszistől. Merthogy Miskolc belvárosa a tulajdonképpeni Miskolc. Az egykori történelmi mag, amely ma is csodálatosan árasztja magából a korábbi évszázadok kultúrbarát, humánus légkörét. Itt, a várost átszelő Széchenyi utcában szalad a villamos, zajlik az élet, a város úgy pezseg, mintha legalábbis északolasz lenne, a cukrászdák, kávézók, kiséttermek teraszai tele vannak egy átlagos kedd délutánon is, a helyiek pedig kifejezetten kedvesek. S mivel a CineFest is itt, a város szívében zajlik, az idelátogató külföldi alkotók egész jó képet kapnak a városról, azaz: az egész országról. Erre a mindenkori miskolci városvezetésnek is érdemes lenne odafigyelnie. A kultúrpolitikáról nem is beszélve – új ötletek kergetése helyett érdemes lenne abba invesztálni, ami már bizonyított, jól prosperál, és nemzetközi szinten is jegyzett. A CineFest pedig már többszörösen bizonyította: tökéletes filmes csúcstalálkozó és országimázs-vitamin.

A CineFest a Kossuth Art moziból költözött át ide, a néhány éve az egykori Béke moziból kialakított kulturális központba. Költöznie kellett, mert úgy volt, hogy eredeti épületéből szálloda lesz, azóta a befektető elszelelt, az épület félkészen díszeleg a sétálóutcában. Jót tett viszont a fesztiválnak az új helyszín: a Művészetek Háza előtti picike tér tökéletes fórum – s mióta a főszponzor a filmszakmai rendezvényeket előszeretettel támogató Jameson lett –, az épület körül leginkább annyira szól minden a filmművészetről, mint az ír whiskey nyeldekléséről; de ezzel az ég világon semmi baj nincsen, sőt. Ha nem lenne a főszponzor, a fesztiválnak is lőnének, hiszen sem az állami szervektől, sem a várostól csurranó-cseppenő összegekből nem lehetne életben tartani az amúgy is fapados költségvetéssel elműködő fesztivált. A brandépítés tehát úgy működik, hogy Miskolc számomra összenőtt a szeptemberrel, a szeptember a CineFesttel, a CineFest pedig a whiskey ízével, és nem győzöm hangsúlyozni a felelősségteljes szeszesital-fogyasztás fennkölt szépségét.

A CineFest jó. Egyre jobb. A Bíró Tibor fesztivál- és miskolci artmozi-igazgató mellett Madaras Péter programigazgató, Csákvári Géza művészeti vezető és Muszatics Péter koordinátor összmunkájával felépített mustra olyannyira kinőtte magát, hogy ma már nem is az ország, hanem a szélesebb régió, Közép-Kelet Európa komolyabb fesztiváljaival is felveszi a versenyt. A mezőny általában erős, több országos és régiós premier van itt, Sundance-nyertes art-kasszasiker, és régiós remekmű, emellett hagyományosan nagy meglepetések érhetik az embert a dokumentum- és kisjátékfilmes mezőnyben is.

Számomra az idei fesztivál legjobb filmje talán nem is egy nagy csinnadrattával beharangozott játékfilm, hanem egy – figyelem: politikamentes! – izraeli doksi, az Élet állóképekben (Ha'Tzalmania / Life in Stills, rendezte: Tamar Tal) lett, egyszerűen azért, mert a meglepetés erejével hatott. És azért is, mert szokatlanul bensőséges, emberi, nagyszívű, megrendítő, és esztétikai értelemben is erős film volt. A 96 éves nagymama és unokája történetét elmesélő film leheletfinoman bontja ki a család történetét, az egy életen át fényképező és fényképeket gyűjtő nagypapa emlékét, és csempész olyan szépséget és iszonyatot a hétköznapokba, amire film csak ritkán képes.

Persze felejthetetlen filmélmény a nagyjátékfilmes szekció talán legerősebb darabja, a Sundance-nyertes Messzi dél vadjai, amelyet a Miskolcon is vendégeskedő Benh Zeitlin amatőr szereplőkkel forgatott a New Orleans-környéki lápvidéken. Főszereplője egy alkoholista, törvényen kívüli férfi kislánya. Hushpuppy (Quvenzhané Wallis) a maga nyomorúságos gyerekkorát meséli el népmesei elemekkel, hátborzongatóan szép díszletekkel. A különösen érzékeny első film tanulsága, hogy „azért a víz az úr”, és csak az képes szembenézni vele, aki nem fél a felsőbb hatalomtól. A messzi dél vadjai viharos sikert aratott a Sundance-en, megnyerte a fődíjat, májusban Cannes-ban a legjobb első filmesnek járó Arany Kamerát, a FIPRESCI-díjat és az ökumenikus zsűri különdíját, nemrég pedig a Deauville-i Fesztivál fődíjával távozott.

Az amerikai független filmet erősítette a generációs alkoholizmusról és az Anonim Alkoholisták életmentő szerepéről szóló, szintén megrázó Részegen (Smashed – James Ponsoldt), amely után még az említett főszponzor whiskey-t is félretolta a megszeppent kritikus, a film ugyanis hatott. Valamint a Kockázatos túra (Safety not Guaranteed – Colin Trevorrow), amelyben újságírók erednek egy különös hirdetés nyomába: egy ember időutazásra invitál. A még talán önmagát sem túl komolyan vevő filmecske igazi erénye, hogy az utolsó két percben bekövetkező fordulat drasztikusan újraírja, sci-fivé emeli a romantikus-kedélyes sztorit, amit másfél órán át láttunk.

A keleti blokkot a román Mindenki a mennybe megy ( Toata lumea din familia noastra / Everybody in our Family – Radu Jude), mellett a litván Eltűnő hullámok (Aurora / Vanishing Waves) és rendezője, Kristina Buozyte képviselte Miskolcon. Utóbbi egy kísérleti filmbe oltott pszicho sci-fi, amely egy kómába esett nő elméjében játszódik. A film inkább vizuális élmény (pláne mert rendkívül látványosan ábrázolja az álomszerű szexualitást), semmint komolyan vehető nagyjátékfilm; a zsűritagokat is erősen megosztotta, Kardos Sándor operatőr szava azonban eldöntötte a meccset.

A szervezők idei nagy dobása volt, amikor a 100 éves Paramount Picturest ünnepelve Ricsére látogattunk. Adolph Zuckor faluja a kora őszi esőben inkább emlékeztetett a Sátántangóra, mint az amerikai filmgyárra, pedig Hollywood itt, a magyar végeken született. És nagyon jó volt látni, hogy ezt a község polgármestere is komolyan veszi. A Paramount laudációjaként Miskolcon levetítették Capra felújított, örök érvényű mesterművét, Az élet csodaszépet – ami végül a 9. CineFest talán legmeghatározóbb filmes pillanatává vált. Hogy miért? Mert 66 év múltán George Bailey meséje érvényesebb, mint valaha. Ugyanilyen izgalmas élmény volt a Bogyó és Babóca ingyenes vetítése az avasi lakótelep gyerekeinek, vagy a 70 éves Casablanca köré felfűzött hétfői CineClassics konferencia és vetítés.

Egy ilyen kulturális eseményre mostanában nagyobb szükség van, mint valaha. Egy érzelmileg sebzett, fapados társadalomnak éppen a kreativitás fejlesztése, az alkotói szemlélet támogatása, a céltalan kardozásról való leválás jelentheti a mentőövet. Egy rendezvény, amelyen az esztétikai élmény, a katarzis, az együttlét öröme összehozza az embereket. (A fesztivál eredményeit itt megtekintheti!)