Pesti születésnapon a London Community Gospel Choir

Nagy-Britannia legismertebb gospel kórusa, a London Community Gospel Choir most visszatért, hogy a Jazzy Fesztiválon együtt ünnepeljen a hazai közönséggel.

Újra Budapesten vendégszerepelt Nagy-Britannia első számú gospel együttese, a London Community Gospel Choir (LCGC). Az 1982-ben alakult kórus az elmúlt 30 évben körbeutazta a Földet. Százezrek előtt zenéltek. Magyarországon is visszatérő vendégnek számítanak. Idén ismét eljöttek, hogy szeptember 21-én magyar rajongóikkal együtt ünnepelhessék fennállásuk 30. évfordulóját a Millenárison.

A kezdetek

Bazil Meade tiszteletes 1982-ben alapította a London Community Gospel Choirt, amelyet egyszeri fellépésre tervezett. Az akkor összeállt kórusnak az volt a célja, hogy azon az estén megmutassa, sok tehetség rejlik a londoni templomokban. Már az első fellépés telt házas volt. Nem csoda hát, ha a legemlékezetesebbnek ezt a koncertet tartja a karvezető. A rajongók a koncert után megrohamozták az énekeseket, és azt kérdezték, hogyan lehetnének részesei a produkciónak, amely oly mélyen megérintette őket. Az LCGC lendülete azóta is töretlen, idén ünnepli fennállásának 30. évfordulóját. Ez alkalomból egy nagyszabású koncerttel készültek.

Koncert a Millenárison

19 órakor még csak alig voltak néhányan az előtérben, majd ahogy telt-múlt az idő, az emberek elkezdtek özönleni a Millenáris Teátrumba. A koncert kezdete előtt a legjobb ülőhelyekért aztán már komoly harcok folytak, de akadtak olyanok is, akik az egészet állva hallgatták, sőt táncolták végig.

Először a feketébe öltözött zenészek érkeztek a színpadra, majd őket követték az énekesek, akik amint a beléptek, máris táncba kezdtek. Látszott rajtuk, hogy az éneklés az életük. Hangjuk sokaknak ismerős lehetett, hiszen a kórus énekelt már a Walt Disney Oroszlánkirályában, fellépett többek között Diana Ross-szal, Sir Elton Johnnal, Stinggel, Celine Dionnal és Paul McCartney-val. Zenei stílusuk számos tőről fakad: a funk elemei mellett a swing, a rhythm 'n' blues, valamint a spirituálék hagyományos soulmuzsikája ötvöződik harmonikusan dalaikban.

Bazil Meade, a kórus vezetője és egyben a zenekar fő zongoristája elsőként a Praise the Lord Everybody című számot konferálta fel. Jó volt látni, ahogy a fekete énekesek teljes lényüket átadták a zenének. Az első szólista Annette Bowen volt, aki nemcsak fergeteges hangjával, de nem mindennapi mozgásával is ámulatba ejtette a közönséget. A hölgy úgy táncolt, mintha egyedül ő lett volna a színpadon, s közben játszi könnyedséggel énekelte ki a legmagasabb hangokat is.

Persze az nem járja, hogy csak a színpadon ropja mindenki! Ezen az estén nem számított, hogy nekünk, magyaroknak nincs a vérünkben az ilyen fajta mozgás. Bazil „itt a tánc ideje” felszólítására a közönség is felállt, és a harmadik dalnál, a Rejoice, Rejoice-nál már mindenki táncolt, próbálva ellesni azokat a laza, könnyed, de ugyanakkor energikus mozdulatokat, amik a fekete énekesekből természetesen áradtak. A hawaii stílus zenei megidézése és a kórus tagjainak önfeledt arckifejezése sokat segített a közönségnek. Olyan hangulatot varázsoltak hirtelen, mintha Brazíliában egy utcabálba csöppentünk volna. Táncolt a közönség az első soroktól a leghátsókig, fiatalok, idősek egyaránt. Egy középkorú házaspár annyira kedvet kapott a mozgáshoz, hogy egy közös magánszámot is előadtak a sorok között.

A közönség is dalra fakadt

It’s dancing time! Are you ready? – kiáltotta újra a kórus alapítója, aki a negyedik dalnál már közös éneklésre is buzdította a közönséget. „Amen, amen, amen” – zúgta együtt a hallgatóság a refrént a kórussal. A szöveggel nem volt gond, a dallam sem volt túl bonyolult, így bátran bekapcsolódtunk – volt, aki szólóra is vállalkozott, s büszkén jelenthetjük, nem is akármilyen hangon!

Az énekesek egész lényükkel ragyogtak a színpadon. Nem csak a szemükkel, de az egész testükkel mosolyogtak és látszott, hogy ezt nem megjátsszák, hanem az örömük belülről fakad. Miután mindenki kitáncolta magát, egy csendesebb rész kezdődött a God Has Smile On Me, He Has Set Me Free című számmal. Ez a dal ékes bizonyítéka annak, hogy a LCGC minden stílusban otthonosan mozog. Ezúttal igazi dzsesszes hangzással gazdagították a gospelt, majd jött egy kis laza swing, mindez egy számon belül. Ezt követően egy igazi gospelhimnusz csendült fel: az If I Can Hold Out című számban a kilenctagú kórust eleinte csak egy zongora kísérte, mégis olyan telt volt a hangzás, mint ha több százan álltak volna a színpadon. A dal közepén a zenekar többi tagja is csatlakozott a csapathoz, még intenzívebbé varázsolva a dalt.

Aztán jött a funky, amiben nem csak táncoltak, de bátorító bekiabálásokkal – „Tell it, brother!” – ösztökélték is éppen szólózó kórustársukat. Ha azt gondoljuk, ezt már nem lehetett fokozni, akkor tévedünk. Bár a koncert már a vége felé közeledett, egy pillanatra sem hagyott alább a lendület, a fergeteges tánc és ének – minden kórustag egy-egy külön magánszámot is ellejtett. Sőt, a színpad közepén két hölgy olyan koreográfiát adott elő, amit mindenki tátott szájjal nézett. Mozgott minden egyes porcikájuk, Annette Bowen pedig a mimikáját is úgy használta tánc közben, mint egy profi pantomimes: egyszer meglepődött, másszor meg úgy mosolygott, mint aki élete legszebb pillanatát éli át – boldogsága a közönség soraira is átragadt. Nem csoda, hogy a magyar hallgatóság visszatapsolta őket. A két ráadás egyike a közismert Oh Happy Day volt – s a dal valóban bearanyozta az esténket.

A koncert után, a CD-dedikálás és a szűnni nem akaró közös fényképezkedés tumultuózus jelenetei közepette az egyik férfi énekes még elmondta, hogy ők mindig nagy örömmel jönnek Magyarországra, és már most azt tudakolta, mikor kapják a következő meghívást. A koncert sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Millenáris munkatársainak többször is figyelmeztetniük kellett a közönséget, hogy már zárnák az épületet, s lassan nem ártana elindulnunk haza. A viszontlátás reményében, fénnyel telt szívvel intettünk búcsút a kórusnak.