Semmilyen ízlésdiktatúra nem engedhető meg

Sipos Anna Magdolna tíz éve kutatja a második világháború utáni könyvtárselejtezéseket. A betiltott könyvek mindent elárulnak a kor kultúrpolitikájáról.

– Hogy talált rá a betiltott művek témájára, és miért ennek a területnek a kutatásával
kezdett el foglalkozni?
– Teljesen véletlenül akadt a kezembe egy ilyen jegyzék, és meglepett a vastagsága. De személyes indíttatásom is volt. 1973-ban egy kisváros könyvtárában kezdtem dolgozni könyvtárosként. A főnököm irodájában volt egy kétoldalas polc, aminek az egyik fele be volt fordítva a fal felé. Amikor már néhány éve ott dolgoztam, megmutatta, milyen műveket tart ott: az ötvenes években indexre tett munkák voltak, amiket nem adott le, hanem egyszerűen elrejtett. A hetvenes években is jöttek még olyan levelek, hogy ezt vagy azt a munkát betiltották, és ki kell vonni a könyvtár állományából. Ilyen volt például évről évre a vajdasági humoristák évkönyve. A főnököm ezeket sem engedte visszaküldeni, mentek a megfordított polcra.

– Ez nem tűnt fel az illetékeseknek?
– Ebből látszik, hogy a hetvenes években a hatalom még próbálgatta magát, de valójában nem gondolta komolyan a dolgot, hiszen a köteteket általában a Magyar Könyvtárellátó Vállalattól vásárolták a könyvtárak. Bármikor vissza lehetett volna keresni, hogy ki rendelte meg. Ekkor már megvoltak a kifinomult könyvtárszakmai módszerek arra, hogy a könyvek visszaküldését el lehessen kerülni. Az ötvenes években ez még jóval kockázatosabb volt.

– Hogyan zajlottak ekkor a selejtezések?
– Négy ütemben volt könyvkivonás 1945 és 1953 között. Megjelentek a jegyzékek, amelyeket elküldtek a könyvtárak számára. A rajtuk szereplő műveket kötelező volt kivonni, ahogy a könyvkiadók és a könyvkereskedők sem adhatták ki és nem forgalmazhatták őket a továbbiakban. Mivel központi ukáz volt, nem nagyon lehetett mit tenni, a könyvtárak nekiálltak a tiltott műveket leválogatni, majd selejtezni. Előzetesen kijelölt helyekre, általában a megyei könyvtárakba kellett beküldeni a könyveket. Mivel az 1933-as németországi könyvégetésekhez akkor még frissen élő, rossz emlékek kötődtek, ezen kívül a háború után a papír is hiánycikk volt, az újrahasznosítás lett a cél. Nem az égetés, hanem a bezúzás mellett döntöttek, ugyanúgy, mint 1944-ben, amikor a zsidó szerzők műveit vonták ki a könyvtárakból.

– A rendelkezések érvényesek voltak a magánkönyvtárakra is. Ezt mennyire vették komolyan?
– A jegyzékek közül az 1945-46-os vonatkozott a magánkönyvtárakra is. Ennek a selejtezésnek a célja a „fasiszta, szovjetellenes és antidemokratikus kiadványoknak” a begyűjtése volt. Komoly retorziók érhették azokat, akik megtartották, és megtalálták náluk. Sajnos ebbe a gyerekeket is bevonták: érdekeltté tették őket abban, hogy besúgják, milyen könyveket tartanak otthon a szüleik. A házmesterek pedig egyébként is aktívak voltak ilyen területen. Nagy Gábor, a Magyar Országos Levéltár munkatársa foglalkozott azzal, hogy összegyűjtse az ilyen jellegű perek anyagát, már amennyi megmaradt belőlük. Az eddigi, meg mindig befejezetlen kutatás alapján 150-200 perdokumentumot sikerült összegyűjtenie; ezek komoly börtönbüntetéssel végződtek.

– Az első jegyzékekben nyilván sok politikai mű szerepelt. Volt benne szépirodalom is?
– Hogyne, bőségesen. Ez nem magyar elhatározás volt, a moszkvai fegyverszüneti egyezmény rögzítette az úgynevezett fasiszta, szovjetellenes és antidemokratikus sajtótermékek selejtezését, mint kötelezettséget. Az akkori kormányzat valamilyen szintig egyet is értett azzal, mert valóban voltak antiszemita munkák, a zsidók diszkriminációkat tartalmazó jogszabályok, amiket ki kellett vonni. De amikor megjelent az első jegyzék, annyira túlzónak tartották, hogy a rajta szereplő mintegy kétezer kötet közül soknak a kivonását megpróbálták bojkottálni. Mivel az 1945-ös, első jegyzék kiadása nem járt nagy eredménnyel, végül ráálltak az államvédelmisek és a SZEB-et képviselő szovjet politikai, katonai hatalmi tényezők, akik egyszerűen végigjárták a nagyobb könyvtárakat. Állítólag orosz kiskatonák válogatták le a munkákat, és kidobálták még a német nyelvű útikalauzokat is, mert azoknak a címlapján a Führer szó volt olvasható. Nekem ez a történet nagyon gyanús, mert a kiskatonák a latin betűket biztosan nem ismerték. A szovjet katonai hatalom valószínűleg csak kísérő volt a magyarok mellett, akik, gondolom, elsősorban az államvédelmi osztályról érkeztek. Ekkor egyébként már azt sem nagyon nézték, mi van a jegyzéken. Zúzdába kerülhettek könyvek egyszerűen azért is, mert Németországról szóltak, vagy elítélően írtak a szövetséges hatalmakról. A következő könyvkivonási hullám, az 1949-50-es elsősorban a gyermekirodalomra vonatkozott, aztán a közkönyvtárak következtek 1950 és 1952 között. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy hihetetlen mennyiségű giccs és ponyva, filléres kiadvány is felkerült a jegyzékekre, sokukról ma már azt sem lehet kideríteni, hogy ki írta. Lehet azon vitatkozni, hogy ez jót tett-e vagy sem – én azon a véleményen vagyok, hogy semmilyen ízlésdiktatúra nem engedhető meg.

– Előfordult, hogy indoklást csatoltak az egyes művekhez vagy szerzőkhöz?
– Az egyes művekhez soha nincs kommentár, esetenként magához a jegyzékhez adtak indoklást. Az ifjúsági könyvtárak esetén az volt a cél, hogy a klerikális, reakciós irodalmat kivonják a gyűjteményekből, mert úgy gondolták: az ezt olvasó gyerekek továbbra is megmaradnak az előző rendszer ideológiai, politikai ábrándjainál, ezen kívül karrierizmusra nevelnek és kispolgári irányzatokat népszerűsítenek a kötetek. Köztük voltak például Benedek Elek és Gárdonyi Géza művei, vagy a Micimackó is. Az 1950-es jegyzék előszava alapján olyan műveket tartalmazott, amelyek a szocialista művelődés útjára lépett nép számára méltatlanok, az 1950-es és 1952-es jegyzék indoklása szerint az ott szereplő kötetek a szocialista kultúrával össze nem egyeztethető nézeteket képviselnek.

– Sokszor nem tűnik logikusnak, hogy egyes művek miért kerültek a listákra.
– Nem mindig lehet ésszerűen indokolni ezeket a döntéseket. Személyében és indexek szempontjából is érdekes például Prohászka Ottokár, mert püspök létére jóval korábban a vatikáni indexen is szerepelt már: az egyházzal való konfliktusát az okozta, hogy az egyházi modernizáció, valamint a szociális kérdések terén túlságosan eltért a véleménye a hivatalos egyházi véleményektől. Ez a diktatúra éveiben akár jó pontnak is számíthatott volna, mégis tiltólistára kerültek a művei a második világháború után. Nem nagyon tudok mit kezdeni Bezerédj Amália Flóri könyvével, ami Magyarország első gyermekkönyve, egy ismeretterjesztő kötet volt. Érthetetlen Fekete István kitiltása is. Mindszenty József Az Édesanya című munkája különös karriert futott be: az egyik indexen szerepelt, a következőben rehabilitálták, a harmadikban viszont megint tiltott könyv lett.

– Milyen szerepe volt a könyvtárosoknak ebben az egész történetben?
– Nehéz kérdés ez, mert nagyon szeretem a szakmámat, és nehezen tudom elfogadni, hogy voltak erre partnerek. A listák egy részét a népkönyvtári központ adta ki. A kötetek leírásainak könyvtári szakszerűsége azt mutatja, hogy az első jegyzékeket biztosan hozzáértő szakemberek állították össze. Az 1950-es és 1952-es jegyzék esetében már olyan szakmai hibák fedezhetők fel, hogy ez kétségessé válik. A könyvkivonási bizottság nagyon erősen támaszkodott a Fővárosi Könyvtárban dolgozó kollégákra. A Szabó Ervin vezette könyvtár történelmi indíttatásánál fogva mindig is a baloldali érzelmű szakmabeliek gyűjtőhelye volt. Szabó Ervin tanítványai közül sokan szerepet vállaltak a tanácsköztársaság idején, aztán eltávoztak az országból, és 1944-1945-ben tértek vissza. Ők is részt vettek ezeknek a jegyzékeknek az összeállításában.

– Gondolom, kultúrpolitikusok nevei is összekapcsolódnak a jegyzékekkel.
– Az 1945-46-os indexek kormányrendelet formájában jelentek meg, a mögöttük álló neveket nem ismerjük. Szintén Nagy Gábor végzett ezzel kapcsolatban levéltári kutatásokat, de ő sem talált semmit. 1949-ben létrehozzák viszont a Népművelési Minisztériumot, amelynek a vezetője Révai József lett, innentől fogva az ő nevéhez, illetve e tárca apparátusához köthetjük a rendelkezéseket. Az 1950-es jegyzék körül nagy botrány kerekedett, mert sok külföldi szerzőt, elsősorban franciákat tettek indexre. Külföldről tiltakozást jelentettek be, és a Népművelési Minisztérium vizsgálatot indított az akkori politikai módszerek alkalmazásával. Egészen alacsony beosztású tisztviselőket vontak felelősségre. Révai azt mondta akkor, hogy a minisztérium erről nem tudott, és a selejtlista fasiszta-burzsoá támadás a szocialista kultúra ellen, mert haladó műveket tettek indexre, ami csak a belső ellenség műve lehetett. Olyan magyar szerzőkkel kapcsolatban is felmerült ez, mint például Gárdonyi Géza, Molnár Ferenc és Benedek Elek. Az is igaz, hogy állítólag az ötvenes években megjelent jegyzékek kibocsátásakor Révai beteg volt, nem járt be rendszeresen a minisztériumba, de pontosan tudjuk, hogy egy szervezet első számú vezetőjeként a jóváhagyására biztosan szükség volt. Révai József – hogy mentse a minisztériumot – az összeszedett könyvek egy részét kipakoltatta nagyvárosi könyvesboltok kirakataiba, de csak dekorációként, megvenni nem lehetett őket. Azt próbálták ezzel bizonyítani, hogy a kultúrpolitika vétlen az ügyben.

– Sok szerző és mű idővel visszaszivárgott a nyilvánosságba, megjelenhettek olyanok is,
akik rajta voltak a korábbi indexeken. Mikor történt ez?
– Kutatásaim szerint nagyjából a hatvanas évek első felére tehető az a fordulat, amikor a korábban betiltott művek egy része elkezdhetett megjelenni. Ekkor kezdik kiengedni a börtönből az 1956-os szereplésük miatt meghurcolt írókat és a tudósokat, és megindult egyfajta konszolidációja a kulturális-tudományos életnek. Ezek az emberek azonban sokszor nem kerülhettek vissza az irodalmi és tudományos életbe, sokukat éppen könyvtárakba helyezték el. Tóbiás Áron például a Fővárosi – akkor már Szabó Ervin – Könyvtárban dolgozott, kiváló bibliográfiákat állított össze. Hasonló sorsra jut Kosáry Domokos és Varga Domokos, továbbá sokan mások is. Az igen óvatosan reaktivált szerzőkkel együtt fokozatosan visszahozták a művek egy részét is. Teljes rehabilitációról persze nem volt szó; az hatalom mondta meg, hogy mi jelenhet meg. A levéltári forrásokból tudjuk, hogy ezeket a kérdéseket Politikai Bizottsági és Központi Bizottsági üléseken részletesen tárgyalták – egyénenként: ki az, akit visszaengednek fordítani, esetleg publikálni is. Többször szó szerint is elhangzik, hogy egy kicsit még éheztetnek valakit, míg újra nyilvánosságot kap. Ha ezek a szerzők visszakerültek, komoly ellenőrzés mellett kerülhettek vissza, esetleg hiányosan, vagy soha, mint például Márai Sándor, Tormay Cécile, Wass Albert vagy Mécs László. És olyan is van, aki csak visszafogottan, esetleg egy-egy antológiában jelenhetett meg, miközben külföldön sorra adták ki a köteteiket.

– A megcsonkított kiadásokkal kapcsolatban hol tart a kutatás?
– Sokszor nem is tudjuk, hogy melyek voltak ezek, és ha igen, akkor is nagy munka sorról sorra haladni, és egyáltalán: az eredeti szöveget megtalálni. Várkonyi Nándor például azok közé az írók közé tartozik, akiknek korlátozottan ugyan, de egyes műveik megjelenhettek a diktatúra utolsó évtizedeiben, ám a közelmúltban kiderült, hogy kiadott művei jelentős csonkítással jelentek meg; esetenként az eredeti kéziratnak mindössze egynegyedét tartalmazta a kötet,  a szöveg többi részét kihúzták, sőt bele is írtak. Mezey Katalin hatalmas munkát végzett, amikor Várkonyi Nándor köteteit sorról sorra hasonlította össze az eredetivel. Véletlenül tudtam meg azt is, hogy a hatvanas-hetvenes években kiadott Karl May-regényeket is csonkítottak a két világháború közötti kiadásokhoz képest: a német emberek nagyszerűségét dicsérő részek például kikerültek a regényből.

A jelképes, nem legalizált cenzúra működését nehéz kutatni, mert kevés írásbeli nyoma van. Magyarországon jogi értelemben nem volt erre a célra semmilyen hatóság, és azok az emberek, akik e téren döntési jogkörrel rendelkeztek, és élnek még, nem nyilatkoznak. Ebből a szempontból a Rákosi-korszak könnyebben kutatható, mint a kádári világ. Addigra ugyanis már kialakult egyfajta idomulás is a hatalomhoz. A könyvkiadók élén pedig megbízható elvtársak álltak, működött a Kiadói Főigazgatóság, ahol be kellett jelenteni minden megjelentetni kívánt kötetet. A művészet más területeinek ellenőrzéséről sincs forrás.  A legveszélyesebbnek azt tartom, hogy a hetvenes évekre az írói gárda egy jelentős része hozzászokott ahhoz, hogy mit írhat, és mi az, ami megjelenhet. Ezt sokkal veszélyesebbnek tartom, mint az indexre tételt, mert a tudatban okozott torzulásokat. Ha nem engedtek valamit kiadni itthon, azt még megjelentethették külföldön, egy demokratikus rendszerben, és reménykedhettek, hogy jönnek majd jobb idők. De betiltani csak azt lehet, ami megszületett. Ami meg sem született, mert a cenzúra beférkőzött a gondolatokba, sokkal nagyobb kárt jelent ennél.