A bombasztikusság törvényei – a Muse új lemeze

Új lemezzel rukkolt elő napjaink egyik legnagyobb, de legfurcsább rockzenekara, a Muse. A brit progrock trió a The 2nd Law-val bombasztikusabb, mint valaha.

Az 1994-ben alakult, első lemezét még 1999-ben kiadó Muse a rock legsivárabb évei alatt nőtte ki magát, hogy a kétezres évek első évtizedének végére a plasztikpopban elmerült könnyűzenei mainstream legnagyobb rockbandájává váljon. Ki gondolta volna ezt az ezredfordulón, amikor a leáldozóban lévő britpop és a rock különböző régi korszakait egy az egyben megidéző suhancbandák fémjelezték az elektronikus zenei áttörés miatt megroggyant rockzenét. A Muse akkoriban egy Radiohead-epigon, futottak-még-zenekarnak számított. A brit trió csak lassan bontotta ki teljes zenei világát, amely az első években egyáltalán nem passzolt az akkor uralkodó közízléshez. A legfőképpen a hetvenes-nyolcvanas évekbeli progrockból táplálkozó Muse egymás után idézte meg a rockzene teljes történetét (és azon belül a leghatásvadászabb műfajokat), hogy aztán futurisztikus, néhol politikus, néhol kissé egzaltált szövegeikkel lenyűgöző zenei kevercsként kínálják azt a nagyközönségnek és az eleinte fintorgó vájtfülűeknek.

Mindegy, hogy hardrock, musical, Queen, metál, szimfonikus vagy elektronikus zene – a Muse gátlástalanul felhasznál mindent, amivel hatást tud elérni. Nem is meglepő, hogy a zenekar megosztja a hallgatókat. Van, aki tántoríthatatlanul rajong értük, s van, aki ki nem állhatja őket. Mi megpróbálunk a keskeny középúton járni, s elismerni teljesítményüket. A zenekarvezető Matthew Bellamy mind gitártudásával, dalszerzői és hangzásügyi kísérletező kedvével, mind egyre javuló énekhangjával egymagában egy XXI. századi rockzseni, ráadásul úgy, hogy megjelenése minden, csak nem rocksztáros. A Muse lépésről lépésre hódította meg a világot, s azon kevés mai zenekar egyike, amely a Pink Floydot és a U2-t megközelítő, gigantomán koncerteket képesek adni a világ stadionjaiban (Budapesten legközelebb november 20-án lépnek fel.)

Az 1984 orwelli rémvilágából táplálkozó, 2009-es Resistance című lemez után most itt a The 2nd Law, amely szövegeivel nagyrészt újra a jelenkor negatív tendenciáit, a technológia, a fejlődés, a posztmodern kor veszélyeit veszi számba. A sokszínű „dalpark” hallgatása közben lehet vadászni a különböző hatásokat, amelyekből a Muse fél-eredeti hangzása összeáll.

Muse: The 2nd Law, a teljes lemez egy videóban

A Supremacy a Led Zeppelin Kashmirját idéző súlyos ütemekkel és nagyzenekari kísérettel nyitja meg a lemezt. A már a rádiókban is hallható, visszafogott Madness elektronikusra hangszerelt gospelje a Depeche Mode Condemnationjére és a U2 Still Haven't Foundjára emlékeztet, sőt, Matt Bellamy még hangjával is egyszer Dave Gahanre, másszor Bono falzettójára hasonlít.

Madness (Live @ Jools Holland)

A Panic Station nyolcvanas évek hangulatú funkrockot szállít. Felbukkan a lemezen a londoni olimpia hivatalos dala, a Survival is, ami ötvözi a musical- és Queen-hatásokat, mielőtt a versengő ember belső feszültségét megidézni kívánó, súlyos, ziháló hardrockba fordul. A Follow Me elidegenedett elektropop; az Animals egy radioheades, jazzrockos szöszmötölés; az Explorers nagyzenekari kísérettel ellátott zongorás ballada; a középtempós Big Freeze – meglepetés – leginkább a Muse-ra emlékeztet. A lemez vége felé Chris Wolstenholme basszgitáros átveszi a dalszerzést és az éneket Matt Bellamytól: a Save Me egy szép, atmoszférikusambient-ballada; a Liquid State pedig stoner rockos reszelés az amúgy is kaleidoszkópszerű zenei anyagban. A Muse hatodik lemeze egy, a fenntartható és a fenntarthatatlan fejlődés törvényeit dallamokba öntő, különös zenei kísérlettel zárul: a The 2nd Law: Unsustainable vonószenekart, musicalt, géphangokat vegyít hangszerrel feljátszott, gitárnyúzó dubstep ütemekkel; a bombasztikus epizódot és a Muse egész lemeznyi extrém zenei kavalkádját végül a The 2nd Law: Isolated System nyugalmas ambientje zárja le.