Még a holland királynő és a Dead Kennedy's énekese is rajongott a magyar zenekarért, amely a Kádár-korszak legunalmasabb, utolsó évtizedét halottkémként vágtatta végig. Ez volt a VHK, amely a rendszerváltást követő években is véghezvitte azt a bravúrt, hogy gerjedő gitárokkal mutatta meg, milyen lehetett őseink sámánszeánsza valahol Ázsia mélyén.
Emellett előadásaik nem csak törzsi, hanem punkos dinamikával is rendelkeztek, amelyekhez évszázadokon és univerzumokon átívelő szövegek társultak. Így aligha csoda, hogy a Vágtázó Halottkémek koncertjein megjelentek a tarajosok, a tarisznyások és a filozófusok.
Nem csak térben
Mindez 1975-től tartott 2001-ig, mikor az együttes énekese, a civilben csillagász Grandpierre Attila kilépett a VHK-ból. 2005-ben azonban a rajongók újra megkapták a maguk dózisát a hipnotizáló monotóniából – ekkor alakult meg ugyanis a Vágtázó Csodaszarvas. A párhuzam és az örökség egyértelmű, de a különbség is: a csodaszarvas nem míves gitárnyűvéstől és dobhártyapróbáló ritmusok hatására kezd vágtázni.
Ebben a bandában népi hangszerekkel zengetik a világot, csángó dobbal, kobozzal, kecskedudával, tamburával és hegedűvel. Sőt: október 6-án, szombaton, a Dürer Kertben még csatlakozik hozzájuk a szaxofonos Dresch Mihály, az egyedi rezonáns-húros hegedűn játszó Lantos Zoltán és Thomas Gundermann marokkói dudás is. Ahogy három előző lemezén és korábbi koncertjein is, a Vágtázó Csodaszarvas most sem vállalkozik másra, mint hogy megidézze az eurázsiai lovasnépeinek zenéjét. A koncert címe, Világzengetés – Ősök ünnepe, pedig azt sugallja, hogy nem csak térbeli utazásra kell felkészülnie a közönségnek szombat este a Dürer Kertben.
