Lorax
Dr. Seuss tengerentúli mítosza szűnni nem akaró, itthon pedig A macska – Le a kalappal!, A Grincs és a Horton után ismét megpróbálhatjuk megérteni a hihetetlen népszerűség okait. A négy közül vitathatatlanul a Lorax a legszeretetreméltóbb, s bár nincs benne Jim Carrey, ez ebben az esetben további előnyként és erényként értelmezendő. A Lorax ráadásul színtiszta animációs film, szépséges grafikával és szívmelengető kinézetű főhőssel. A történetben Lorax, az erdei manó az erdő kivágását akarja megakadályozni. A Lorax a „valóságban” igazi globalizációs mese a környezetvédelemről, úgyhogy szinte észre sem vesszük ezt a nevelő szándékot a mese története mögött. Amerikában már márciusban aratott a pénztáraknál, nálunk most indulhat hódító útjára.
Szesztolvajok
Ken Loach a fokozódó nemzetközi helyzeten elérzékenyülve idén egy humoros komédiát tett le az asztalra, s a cannes-i versenyben a zsűri díját nyerte el erőfeszítésével. A Szesztolvajokban glasgow-i suttyókról derül ki, hogy szívük és lelkük is van, s hogy pontosan mit szeretett volna a rendező a történettel üzenni, azt egy exkluzív interjúban mondta el nekünk: elolvasható itt, egy kritika társaságában.
Asterix & Obelix: Isten óvja Britanniát
És itt vannak ismét a gall hősök, Asterix és Obelix, hogy legújabb kalandjaikat ezúttal Britanniában éljék meg! Az 1999-ben elinduló élőszereplős saga ezzel a negyedik epizódjához érkezett, amelyben Asterixet ismét egy új színész – immár a harmadik –, Edouard Baer játssza, Gerard Depardieu továbbra is Obelix, a brit királyné pedig maga a francia filmgyártás nagyasszonya, Catherine Deneuve. Az Asterix & Obelix: Isten óvja Britanniát érdekessége továbbá, hogy Magyarországon forgatták, és hogy két Asterix-történet egyidejű tálalása készült el a mostani mozifilmmel. Aki az előző hármat szerette, az most is nevetgélni fog, aki nem, ne ezzel a filmmel kezdje Asterixszel az ismerkedést.
Csak a szerelem számít
Susanne Bier Oscar-díját követően mindenféle nyomás nélkül, felszabadultan foghatott bele következő munkájába, s az Egy jobb világhoz képest szintekkel könnyedebb darabot készített, amelybe már nem okozott nehézséget egy Pierce Brosnan kaliberű nemzetközi sztár megszerzése sem. A Csak a szerelem számít ezzel együtt sem a címben, sem a plakáttal sugallt rózsaszín románcot nem kínálja két órán keresztül, sőt, már-már ijesztően drámai, ilyen ígéretek után. Elvégre a főszereplőnő daganatos lesz, a kemoterápia során kihullik a haja, gerinctelen férje azonnal megcsalja egy fiatalabb husival, lánya pedig tragédiába illő módon tudja meg az oltárnál, hogy választottja meleg. Ezután azonban még nem érdemes a pénzünket követelve felháborodni, hogy „nem ezt ígérték”, mert azért lesz majd románc is. Ráadásul az ősz herceget – citrommal a kezében – mégiscsak Pierce Brosnannek hívják.
2009-ben a Torinói Filmfesztivál FIPRESCI zsűrijének elnökeként már próbáltam megfejteni az akkor és ott versenyben lévő A temetésem szervezem titkát, végül ötödmagammal sem sikerült (nem ennek a filmnek adtuk a díjat). A trükk feltehetőleg abban rejlik, hogy a két főszereplő fantasztikus színész, akik tudásuk legjavát adva simán elviszik a mozit, amiben minden profizmus ellenére benne maradtak az elsőfilmesek hibái. A játékfilmes bemutatkozását három éve elkészítő rendező, Aaron Schneider Robert Duvall és Bill Murray fedezékében egy harmincas években játszódó történetet vitt vászonra, amelyben Duvall a társadalomtól távol remeteként él, s igazi mogorva, faragatlan fickó. Egy nap azonban bemegy a városba, hogy saját temetését megszervezze, egy olyan hepaj keretében, ahol nem mellékesen ő is jelen van, még életében. A váratlan ügy hátterében természetesen évtizedes titok lappang – és jó csomó érzelem is.
A korábbi hetek csinos mozibemutatóiért katt ide hamar!
