– A Szesztolvajok öntől szokatlan módon keserédes komédia. Miért döntött most emellett?
– A kallódó európai fiatalok millióira szerettem volna felhívni a figyelmet. Azokra, akik állástalanok, vagy diákok még ugyan, de kilátástalan az életük. De nem akartam, hogy a nézők szomorúan távozzanak a moziból. Olyan történetet akartunk írni, amelyben a szereplők nem áldozatok, és nem is gonoszok, akikre örömmel gondolunk, mert viccesek, megnevettetnek, és akiknek a néző élvezi a társaságát. Ezeket a srácokat úgyis folyamatosan és indokolatlanul körülveszi egy negatív propaganda, például egy banda tagjaként ábrázolják őket a filmek, vagy olyan fiataloknak, akik valamilyen haszonszerző csalással becsapják a társadalmat, például szándékosan munkanélküliek maradnak a segélyért. Alkotótársammal, a forgatókönyvíró Paul Lavertyvel ezt a sztereotípiát akartuk megtámadni. A Szesztolvajok így teljesen átlagos, földhözragadt emberi lényekről szól, akikkel a néző boldogan tölti el az idejét.
– Egyszer úgy nyilatkozott, hogy egy elveszett nemzedékkel állunk szemben. Valóban ennyire súlyos lenne a helyzet?
– Igen. Bevallom, nem tudom, hogy mi a helyzet ebben a kérdésben Magyarországon, de itt, Nagy-Britanniában a fiatalok negyede nem tanul és nem dolgozik. Spanyolországban ugyanez az arány ötven százalék. Olaszországban szintén nagyon rossz a helyzet, Görögországban pedig teljesen lehetetlen. Nézzünk szembe a ténnyel: a rendszer kudarcot vallott. Manapság egy fiatal nem gondolhat arra, hogy olyan munkát és karriert fog találni, amiből el tud tartani egy családot és lakást tud vásárolni. Ez ma egyszerűen nem elérhető lehetőség fiatalok tömegei számára. Ezek úgymond forradalmi vágyak. Ahhoz, hogy a fiatalok számára elérhető legyen egy konkrét karrier, és biztosíthassák alapvető életfeltételeiket, meg kell változtatni a rendszert. Mi pedig mintha nem akarnánk észrevenni ennek a változásnak a szükségességét. Pedig változás kell, egész Európában. És nevetségesnek tartom, hogy ezt nem ismerjük be, nem fogadjuk el. Ez nem aktív hozzáállás, hiszen nem valamiféle földindulásról, hanem egy olyan helyzetről van szó, amit mi magunk kreáltunk, majd hagytuk, hogy túlnőjön rajtunk.
– A jelek szerint mégsem tűnt el önből végleg a több évtizednyi szociális érzékenység és politikai düh
– (nevet) Én csak abban reménykedem, hogy a film világa – leszámítva természetesen a viszkit – realisztikus lett, és a Szesztolvajokkal nem távolodtunk el korábbi elveinktől, valamint a filmkészítés alapvető elvárásaitól.
– Ezek szerint a Szesztolvajok története a skót miliőt, a viszkit leszámítva univerzális?
– Pontosan ezt akartuk elérni. Természetesen minden filmnek egyéninek és egyedinek kell lennie, s ebben az értelemben egy vérbeli glasgow-i mozit készítettünk, de a mondanivalót illetően általános érvény volt a cél.
– A viszkitfőszerephez jut a sztoriban, de skót tradícióra utaló kódként és kulturális keretként is felhasználta.
– A történet viszkis része Paul Laverty ötlete volt, aki maga is skót. A viszki egyrészt a skót turizmus örökzöld szimbóluma, másrészt ürügyül is szolgál a Szesztolvajokban. Természetesen a filmbéli drága viszki ára nevetségesen magas, nincs olyan márka, amelyből megérne egymillió fontot egy üvegnyi. A Szesztolvajok főhőse, Robbie számára viszont az volt ebből a legfőbb álom, hogy olyan munkát szerezzen, ami biztosítja az életét.
– Ha már Robbie-t említette: véletlen egybeesés, hogy kiválasztott amatőr főszereplője a valóságban börtönviselt ember?
– Paul Brannigan ismeri azt a világot, és sokat mesélt arról, hogy mennyire kemény gyerekkora volt. De ez önmagában kevés lett volna: fel kellett nőnie a színészethez, a feladathoz, hogy életben tartsa a történetet. Mi pedig elég jónak és tehetségesnek találtuk ebben.
– Az első pillanattól tudta, hogy amatőr szereplőkkel szeretne forgatni? Ewan McGregor választása logikus lett volna
– Nem hívnám őket amatőr színészeknek, néhányuknak kifejezetten sok színészi tapasztalata van, például William Ruane-nal már négy filmet készítettünk együtt, Gary Maitland három mozimban szerepelt. Szerintem ez nem így működik: meg kell keresned azt az embert a szerepre, akiben hiszel, és akit majd a moziba járók nézni szeretnének.
– A Szesztolvajok után az volt az érzésem, hogy lezárt vele egy keretet, amelyet első sikerével, a Kesszel elkezdett.
– Bár 76 éves vagyok, remélem, hogy nem fejeződött be a karrierem (nevet). Nem mernék ilyesmit kijelenteni. Hasonló volt az Édes kamaszkor egy fiatal életéről, s általában is többször készítettem már mozit fiatalokról, akik a saját történetüket mesélik el. Persze sosem lehet tudni, de a keretesség nem volt szándékolt.
– Legközelebb visszakanyarodik a korábbi szerzői vonalhoz, a drámaibb hanghoz?
– Nem is tudom. Igazából minden film más és más. Bevallom, ki nem állhatom a szerzőiség fogalmát magammal kapcsolatban, konkrétan azért, mert az azt jelentené, hogy egy ember műve, legalábbis a rendezés és forgatókönyvírás, ami természetesen esetemben nem igaz. Paul Lavertyvel már 16 éve és számos film óta tart az együttműködésünk.
– Van olyan el nem mesélt történet a tarsolyában, amelyet mindenképpen szeretne vászonra vinni?
– Ajjaj, ne is mondja, rengeteg! Remélhetőleg legközelebb már az egyik elkészülte után tudunk beszélgetni.
Az élet skót oldala
Közhely, hogy Ken Loach a filmtörténet egyik korszakos alakja. Megalkuvást nem ismer, egész Európában folyamatosan a figyelem középpontjában áll. Pályafutását tudatosan építi, évtizedeken keresztül különféle drámákat készített a munkásosztályról, majd jó negyven éve egy sólyom és egy fiú kapcsolatáról szóló filmmel hódította meg először a nézők és a kritikusok szívét, s bár a Kes végén kegyetlenül fejeződik be a barátság, minden pillanatban érzelmekről, meghittségről, az emberi kapcsolatok mélységéről mesélt az alkotás.
Politikai dühét és retorikáját már az Európai Unióra is kiterjesztette az utóbbi időben, Szesztolvajok című filmjével viszont látszólag könnyedebb vizekre evez, mint a korábbi Barátom, Erik és a Halál sugárút esetében tette. Szerencsére azonban Loach összetetten gondolkodó művész, így filmje lényegesen több, mint egy jópofa vígjáték, igaz az sem fog csalódni benne, aki akként nézi. A sztori szerint egy átlagos, balhés skót fiatal hajszál híján ússza meg a börtönt, s ettől – ahogy legtöbben tennénk – elgondolkodik az életén, s még inkább születendő gyereke jövőjén. Ám hiába a jobbító eszmék, ha hozzá hasonlóan kallódó barátaival együtt az egészséges kitörés lehetősége nem adatik meg, s ez hiábavaló kísérletek után egyértelművé is válik számukra. Ekkor, egy viszkigyárbeli látogatás után jön a hirtelen ötlet, hogy ellopjanak a világ legdrágább párlatából egy-két üveggel.
A Szesztolvajok kalandos és humoros története a viszki és más skót sztereotípiák körül bonyolódik, s minden rideg realizmusa ellenére valóban az élet napos oldalát kívánja bemutatni és ábrázolni. Szertelen lumpen fiataljai minden gyarlóságuk mellett is szerethetők, bárdolatlan humoruk, obszcenitásuk és nyilvánvaló iskolázatlanságuk dacára megmosolyognivaló; ha azonosulni nem is akarunk, együttérzésünk mindenképp a fiataloké. S ezen a ponton Loach finoman szövi bele a történetbe politikai kritikáját és szociális érzékenységét, s végül meglepően jól illeszkedik a Szesztolvajok is a korábbi filmek sorába. Ez a tehetség és érzék különbözteti meg az egyszeri rendezőt a korszakos zsenitől, és a súlytalan műfaji filmet az igényes vígjátéktól.
(Szesztolvajok, színes, feliratos, angol–francia–belga–olasz vígjáték, rendező: Ken Loach, 2012)
